Elérkeztünk sörsorozatunk 50. részéhez, ami számomra meglehetősen meglepő, ugyanakkor kivételesen örömteli. Ugyanezt a meglepetéssel vegyes örömöt éreztem, amikor pár hete betöltöttem az 50. évemet, azóta is Kosztolányi Hajnali részegsége jár a fejemben, ezt mormolom, dünnyögöm szakadatlan, „Ötven, jaj ötven éve – lelkem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen – jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét”, nem tudtam korábban, hogy a lélek a visszadöbbenést miképpen csinálja, de pár hete tudom, pontosabban szólva: érzem. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy a lélek a mellkasban lakik, nem tudom, hogy miért; szilárdan és erősen emlékszem rá, hogy négy-öt éves koromban, amikor a lélek szót hallottam, a mellkasomban éreztem ezt a szót megdobbanni. Valahogy így dobban-döbben vissza most a lelkem, ha van, amikor az elmúlt ötvenre gondolok.
De hogy fogok én ebből az első bekezdésből a sörig eljutni? Hogyan fogom átugrani az első és a második bekezdés között tátongó szövegszakadékot?
Hát úgy, hogy az ötvenedik születésnap alkalmából visszatértem a kiindulóponthoz, Egerhez, ahol születtem, méghozzá azért, mert az unokahúgom (Anikó) és a férje (Viktor) meghívtak az egri bajor sörházba egy születésnapi vacsorára. (Igen, tudom, hogy az Anikó és a Viktor névről önöknek most a magyar uralkodói pár jutott eszükbe, de biztosíthatom önöket arról, hogy én szegény proletár családból jövök, nem pedig afféle felséges és királyi miliőből, ahová országunk megveszett egyeduralkodója felkapaszkodott egy uborkafán – a nevezett Anikó és Viktor tehát nem afféle metaforikus utalás, unokahúgomat és férjét valóban így hívják.)
Meghívtak hát, hogy ünnepeljünk, pedig tudják rólam, hogy a születésnapomat részint nemigen tartom számon, másrészt meg nem is ünneplem, mindenesetre most jól jártam, mert éppen belga hetek voltak a bajor sörházban, és trappista sörkülönlegességeket árultak. Én világos sört ittam, La Trappe Blond, ez volt az itallapra írva, habár az én nyelvérzékem a végére még odabiggyesztett volna egy e betűt, La Trappe Blonde, így szebben hangzott volna, de mindegy, a lényeg az, hogy nem volt valami jó. Hiába, nekem az efféle sörkülönlegességek nem valók, erre már régen rájöttem. Trappista világos sör vagyok, az alkoholfokom 6,5 százalékos, így kínálgatta magát a La Trappe Blond(e), de nekem akkor sem ízlett.
Viktor (mivel a sötét söröket szereti) a 7 százalékos La Trappe Dubbelt választotta, és meglehetősen ízlett neki, amit abból szűrtem le, hogy az est folyamán még kettőt rendelt. Én azonban megálltam egynél, és a továbbiakban megelégedtem egy korsó szűretlen ászok sörrel, amely az egri bajor sörház specialitása (igaz, már nem itt főzik, mint harminc éve, hanem Kazincbarcikáról hozatják, de a minőségéből ez semmit sem von le). Többet két korsó sörnél nem ihattam, ez is 200 százalékkal több volt, mint amennyit ihattam volna, mert mostanában olyan erős gyógyszereket szedek, hogy ezekre egy korty alkoholt sem szabad inni, nemhogy két korsó sört. De elücsörögtünk a vendéglőben úgy két órát, ezalatt két sör kellemesen lement.
Íme, ilyen egy ötvenéves sörivó születésnapi sörözése.
Aztán a születésnap kínált még egy sörözést: az újbudai zsinagógában, ahová járok, az egyik hittestvér megajándékozott négy doboz Pilsner Urquell sörrel, mert olvasta az egyik népszavás sörtárcámban, hogy a Pilsner Urquell az egyik legkedvesebb söröm. Ragyogó tekintettel adta át az ajándékot, majd a következő héten ugyanilyen ragyogó tekintettel kérdezte meg, hogy milyen volt.
Semmilyen, válaszoltam, mert nem ittam meg.
Nem értette, mire elmagyaráztam neki, hogy az a típusú sörivó vagyok, aki egyedül sört inni képtelen. Olyan nem fordul elő, hogy én odahaza felbontsak egy sört és megigyam. Minek tenném? Már kifejtettem úgymond „e hasábokon”, hogy a sör (a borral ellentétben) nem szereti a magányt, a sör társaságkedvelő ital, a barátságos, bizalmas közeget szereti és várja el a fogyasztójától. Amerikai filmekben szoktam látni, hogy a főhős odamegy a hűtőhöz, kivesz egy kis üveges Bud Light sört, leül a kanapéra, gondterhelt arccal kortyol belőle kettőt-hármat, majd elmegy otthonról és megmenti a világot az aktuális főgonosztól. Na, ilyet én nem szoktam csinálni. Az ajándékba kapott négy doboz Pilsner Urquellt beraktam a hűtőbe, és egyiket sem bontottam ki, s egyikből sem kortyoltam kettőt-hármat gondterhelt arccal – a világot azonban szándékomban állt megmenteni a főgonosztól, múlt vasárnap el is mentem hát szavazni, és a megfelelő helyre tettem az ikszeket, hogy megállítsam a főgonoszt, de nem jött össze, úgy látszik, a világ megmentése csak az amerikai akciófilmekben sikerül.
Lehetséges, hogy a kis üveges Bud Light a titok? Lehetséges, hogy az amerikaiaknak van igazuk, és mielőtt a világ megmentésére indulunk, előtte kis üveges Bud Light sört kell innunk? Ha így van, akkor arra kérem az ellenzéki pártokat, hagyják abba a bűnbakkeresést, mert megvan.
Én vagyok az.
