„Klubtörténelmi eredménnyel dobogón zárhatjuk az idényt” – mondta a Kisvárda edzője, akit aztán nyilvánosan leszólt a klub sportigazgatója a Mezőkövesdtől elszenvedett 2-1-es vereség után. Az nem mondható, hogy morálisan páratlan az eset, mert a másodosztályban megtörtént, hogy hét fordulóval a befejezés előtt a második elhappolta a harmadik helyezett edzőjét, és mindenki a szemébe tud nézni mindenkinek.
Ám az NB I sem piskóta.
Ami a kisvárdai klubtörténelmet illeti, a kivételes lehetőséget a politika teremtette meg, ráadásul a siker olyan mezőnyben születik meg, ha megszületik egyáltalán, amely – ugyancsak pregnáns kormányzati közreműködéssel – a megyei bajnokságra emlékeztet. Ha olyan futball volna hazánkban, amilyen azokban az évtizedekben volt, amelyekben alkalmanként a világszínvonal és öt kisvárdányi szurkoló randevúzott a Népstadionban, akkor szóba se jöhetne a historikus szabolcsi diadal.
Magam megnéztem a Várda–Kövesd „rangadót”, s a különös másfél óráról bőven elég annyi, hogy nem kedvezett a délutáni ébren maradásnak. De van, akinek ez megfelel, sőt egy excellenciás kampányguru narancsban játszó égi tüneménynek tüntette fel azt a 2010 óta tartó hazai futballperiódust, amelyből tizenkettő egy tucat. Nála Felcsút, Gyirmót, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks: csupa királyság. Andorra, Luxemburg, Albánia, a Torpedo Zsogyino, a Mladost Podgorica, a Rigas Futbola Skola és a többi pokoljárás meg maga a mennyország.
De miért épp a labdarúgás legyen jobb mifelénk akármi másnál? Mennyivel különb például a közvélemény-kutató szakma? Nem mondom, hogy a Camajt, Cirkovicot, Hejt, Karabeljovot, Leonit, Melnyiket, Mesanovicot, Navratilt, Peteleut, Ogyincovot, csereként Asanit, Bumbát, Makowskit, Zlicicet – tizennégy légióst – bevető Várda-gárda világszám, mozgásról aligha ismernék fel a fiúkat a családtagokon kívül, de hát nem a Göröcs, Albert, Tichy belső hármas a Horn G., Pulai, Závecz trió sem. A választások után róluk is készülhetne egy Elk*rtuk-film, ha nem is annyira hazug, mint a Hann Endre becsületébe gázoló Kálomista propagandistáé. Jelzem, a Deák Dániel, Kiszelly, Mráz egység se kápráztat, bár a legfegyelmezettebb belső hármasok egyike: minden pillanatban szigorúan betartja, amit a szakvezetés előír. Ám ettől a valósággal nem kerül harmóniába, melléfog, leszerepel.
S vajon politikusokban gazdagabb a kínálat? Az andorrai szintű bukás utáni nyilatkozatok alapján az Arató, Barkóczi tandem sem Bozsik és Kotász. Nem beszélve a szabadulóművészekről, akik Houdinire hajaztak: úgy eltűntek Márki-Zay mellől, mintha ott sem lettek volna. Bebizonyosodott, Dobrev Klára (röviden: DK) mennyire európai. Annyira, akár a lettek ellen is felsülő felcsúti „akadémia” vagy a Vaduzban és Gjumriban egyaránt égni tudó Fehérvár.
A győztes készlet sem színarany. Kósa, Dömötör, Németh Szilárd, ilyenek a nagy „arcok”. Az ne tévesszen meg senkit, mekkora fölénnyel nyert megint – a budapesti 1:17 ellenére – a kormányzó erő. A tömegigény nem feltétlenül a minőség szinonimája. Előfordult már a magyar történelemben, hogy a rezsim egy tömeggyilkos hatalom szövetségese volt, és még annál is többen támogatták, mint a mai rendszert, pedig a hajdani uralkodó osztály honfitársaink százezreinek pusztulását idézte elő. Mészárlásról most kizárólag Ukrajnában van szó. Hogy kirekesztés se lenne a jelenkorban minálunk, azt nem állítom, de törvénybe nem iktatták idehaza, hogy mocskos libernyák „tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként nem léphet az állam, törvényhatóság, úgyszintén bármely más köztestület, közintézet vagy közüzem szolgálatába”, s hogy libernyák-komenista-hazaáruló „honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által magyar állampolgárságot nem szerezhet”.
Ezzel együtt kárpátaljai vérünk, a negyvenszeres szovjet válogatott, 1966-ban vb-negyedik, a Dinamo Kijevvel játékosként négyszeres szovjet, edzőként négyszeres ukrán bajnok Szabó József a napokban Ungváron így nyilatkozott: „Orbán Viktor nyelve folyamatosan a háborút kirobbantó orosz elnök, Vlagyimir Putyin fenekében van.” Nincs kizárva, hogy a legendás labdarúgót is bekéreti Szíjjártó külügyminiszter, aki a fegyveres agresszió pokla közepette azt követelte a lerohant országtól: „Ukrajna fejezze be Magyarország inzultálását!”
Az 1520 várdai néző egyebet sürgetett a kvalitás tekintetében dilettáns, a jövedelmet illetően vérprofi csapatok találkozóján. Délután negyed öt tájban kórusban harsogta a kis számú és egyáltalán nem lelkes közönség: „Ébresztő!”
Szükség volna rá, az biztos.
