Takács József A magyar parasztság sorsfordulói 1514–2003 című munkájában olvasható: "Az 1945. évi földreform megszüntette a korábbi feudális birtokszerkezetet, a törpe- és kisbirtokokat tette dominánssá. De ezek felszereltsége még a háború előttinél is rosszabb volt. Erről a mélypontról kellett indítani, illetve helyreállítani a termelést. Ez, csodával határos módon – de inkább a parasztság élni akarásának és leleményességének tudható – 1949-re sikerült is. A mezőgazdaság 1949. évi termelése elérte a háború előttit. 1950-től azonban nehéz idők következtek a mezőgazdaságra. A parasztellenes politika következtében a termelési kedv lecsökkent, a parasztság igyekezett menekülni a földtől. 1952-ben például 600–700 ezer hektárra becsülték a parlagon hagyott földet. A mezőgazdaság termelése visszaesett. Igaz, ehhez az 1950 -1952-es évek rendkívüli aszályos időjárásai is hozzájárultak. Az 1938. évi termelés volumenét újból csak 1957-ben értük el. A rendszer ideológiájából és logikájából eredően a kisparaszti termelést idejétmúltnak, korszerűtlennek, a növekvő élelmiszerszükségletet kielégíteni nem tudónak tartották. Ehhez a kistermelőket termelőszövetkezetekbe kellett szervezni. Ez a kollektivizálásnak mondott szervezés, többszöri nekifutás után 1958–1961 között zajlott le, amikor a parasztság túlnyomó része szövetkezeti taggá vált, a mezőgazdasági termelés pedig nagyüzemi alapokra helyeződött.”
Azután fokozatosan elindult egy csodálatos fejlődés, melynek vége Európa illetve világhírű magyar mezőgazdaság lett. Hogy is diktálta a földosztáskor az öreg Csókos Cuha András a Húsz óra című filmben? „Én, Csókos Cuha András, a méltóságos uraság szegődött cselédje, semmivel, csak a magam szegénységével meg hat gyerekével rendelkező, nincstelen földönfutó, az uraság földjéből magamnak s mind gyerekeimnek örök időkre, a nekem járó földet, azaz nyolc holdat kiszakítottam. Tettem ezt a magam akaratából, szegénységem és nyomorúságom jogából. Én ezt a földet soha senkinek vissza nem adom, s ami hitvány életem van, csak annak az árán veheti el tőlem még maga az Isten is!” Majd ezután: a közös gazdaságok több lépcsős magyarországi megszervezése – még ha az önkéntesség, fokozatosság és állami támogatás lenini elvei alapján történt volna is – valóban nagy felfordulást, szegénységet és elégedetlenséget okozott.
Ennek a sokszor szomorú, tragikus történelmi folyamatnak olyan állomásai voltak, mint a verés, a padláslesöprés, az izzasztás, a zsarolás, a kuláklistázás, az iskolákból, egyetemekről való eltávolítás, a kitelepítés, a minden javak elkobzása, a lovak először fogatba, majd vágóhídra küldése, az eszközök, felszerelések rekvirálása. A beszolgáltatás elmulasztásakor a börtönbüntetés, mert a parasztnak a bőre alatt is pénz van. Talán ezek nem éppen az idézett lenini követelményeknek feleltek meg, de mind-mind megviselték a parasztságot. A városokban akadozott az élelmiszer ellátás, a parasztok folt hátán foltos ruhákban jártak. De büszkék voltak, csendben, és sok helyen bizony passzív ellenállásban éltek. A hazájukat szerették, az államukat nem.
Azután mégis elkezdődött valami. A hatvanas évektől hihetetlen módon megindult a magyar mezőgazdaság anyagi, műszaki ellátásának fejlesztése. Egyre inkább teret kaptak és terjedhettek a tudományos–technikai vívmányok, megszerveződött a később világhírűvé vált hazai növény- és állategészségügy, hazánkból indult világhódító útjára a hibridizáció, aminek a nagygazdaságokban kimagasló eredményi lettek. Ez húzta magával az állattenyésztést, minek következtében a tej- és a húsellátás is nagyot javult. A mezőgazdaság szakember ellátottsága egyre jobb volt, de nem csak létszámban, hanem tudásban és eredményességben is.
Fokozatosan megjelentek az akkor legkorszerűbb nyugati technológiák, megalakultak a termelési rendszerek, melyek szigorú technológiai módszerekkel állították elő az alapanyagokat. Attól kezdve, ahogy az „önként” megalakult tsz-ek vállalatként kezdtek dolgozni, még a gyengébb gazdaságokban is – erejükhöz mérten – lett havi fizetés, szabadság, nyugdíj, gyermek-üdültetés, bölcsőde-óvoda-iskola támogatás, esetenként továbbtanulási ösztöndíj, kiépültek a vízvezeték rendszerek, mindenütt lett villany, hűtőszekrény, mosógép, TV, autók, utazás stb. Nagyot nőtt a parasztság életszínvonala, különösen azután, hogy megkezdték a háztáji gazdálkodást, (pl primőráruk termelése, fóliázás). A tsz melléküzemágakat is engedélyezték, amelyeket később aztán igyekeztek elsorvasztani.
Eddig volt a szocializmus. Földosztás, verés, padláslesöprés, minden javak elkobzása, a parasztság nyomorúsága, újabb tsz szervezés, munkaegység, fizetések, felemelkedés, világszínvonal és az iparnál jóval magasabb életszínvonal, stb. Majd ennek a lebontása, mert kapitalizmus van a magyar téeszekben. Egy azonban biztos: a többszörösen megalázott parasztság nem felejt. És a megalázottak gyerekei még élnek és emlékeznek.
Nem felejtik el, hogy mindez a megaláztatás, benne kb. húsz-huszonöt év lendületes, de megakasztott fejlődésével döntően a baloldal munkálkodásának a következménye. Az ipar nagy része becsődölt, ám az egyensúlyt meg kellett tartani, az elhibázott szocialista ipar-, illetve gazdaságpolitika nem engedhette a vidék kibontakozását. Mert micsoda dolog az, hogy a munkásosztálynál komoly termelési és anyagi/jövedelmi gondok vannak, a vele szövetséges parasztság meg jólétben él. (Igaz, rengeteg munkával csak jól eladható terméket állítottak elő. Hazai fogyasztásra is és exportra is. A hazai élelmiszernek mindig remek piaca volt.) De rá kellett lépni a fékre. Sikerült. Megint a vidék húzta a rövidebbet.
Azután jött a rendszerváltás. A rendszerváltó pártok, amelyek a szétszórt baloldalt is képviselték, azaz az MDF, SZDSZ, MSZP, de még a kisgazdák is bőséggel kijelentették, hogy nem értenek a mezőgazdasághoz, s bedobták a gyeplőt a lovak közé. Jött a kárpótlás az ő jegyeivel.
A rendszerváltó pártoknak a világ talán legelhibázottabb kárpótlását sikerült összehozniuk, melynek következtében lett egy szétvert, széthordott mezőgazdaság. Ennyi földnélküli parasztember már régen volt Magyarországon, és ennyi szőnyeget sem vásároltak sem előtte, sem utána. Közben leépült a hazai élelmiszeripar, a különböző statisztikák szerint sok évtizedes lett a visszaesés. Harminc éves folyamat, de ismét elkezdődött valami. Igaz, kicsit amolyan magyar módra, a gazdagodás és a fejlődés kapcsolata, aránya vizsgálható, de rájöttek, hogy a vidéket fejleszteni kell, és a vidék fejlődik.
Azzal a Márki-Zay Péter-féle fonyódi kampánnyal pedig, hogy „…a liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük”, ma már nem illő emelvényre állni. A történelmi tapasztalatok alapján remélhetőleg soha többet. Így nem lehet eredményt elérni. Kritizálni lehet, kell, de a stílustalan, útszéli mocskolódás helyett tisztelettel, programmal, szakértelemmel, jövőképpel jobb, hihetőbb és elegánsabb lenne, lett volna. De hát ennyire futotta.
Az úgymond agymosott, az egyszerű, a tudatlan, a délelőtt tíz órakor már részeg, az ismételten megalázott vidéki, a földműves, a gazda, a farmer, a vállalkozó, a napszámos, a mérnök, az akárki végülis nem csinál mást, mint értéket állít elő, a földjén, óljaiban, istállóiban, a feldolgozó üzemeiben pedig élelmiszert.
A megsértett, megalázott vidéki, falusi emberek (a választó polgárok, ha nem lenne világos) a szavazataikkal kikérték maguknak a tartalmat, a stílust, a történteket. Holott a legnagyobb tisztelet jár nekik.
A vidék, a falvak, a mezőgazdaság háború utáni történelmét legalább nagy vonalakban illett volna ismerni, ha már megszólíttattak. Ezt elmulasztották, s vagy nem ismerik, vagy nem akarják ismerni. Hölgyeim és uraim! Így nem megy. Legalább egy jósnőt hallgattak volna meg.
A kristálygömb nem hazudik.