A szankciók alkalmazása hatékony eszköz lehet Vlagyimir Putyin megállítására, ám azok ötletszerű bejelentése durva katonai megtorlást veszélyeztet

„Az egészet az amerikaiak pénzelik. A nyugatiak mozgatják a bábukat. Egyszer már megcsináltuk a peresztrojkát az ő receptjük szerint, és mi lett belőle? Én Putyinért tüntetek! Az erős Oroszországért!” Ezek a belarusz írónő, Szvetlana Alekszijevics egyik regényhősének a szavai. Az Elhordott múltjaink címmel 2013-ban írt könyvéért a szerző irodalmi Nobel-díjat kapott, és azóta ez a műve bejárta a világot.

Alekszijevics az általa csak „homo sovieticus"-nak nevezett átlagemberekről ír. Többségük a rendszerváltás óta árulónak tartja Gorbacsovot és a részeges Jelcint követő zűrzavaros évek után valamiféle anyagi biztonságra vágyott. Sokáig úgy tűnt, hogy a „szoviknak” nem is kell csalódniuk. Putyin első két ciklusa (2000-2008) idején az energiaárak nőttek, és az orosz gazdaság látszólag virágzott. Az elnök – Tony Blair és Gerhard Schröder hathatós támogatásával – Nyugaton is egyre népszerűbb lett. Sőt: ezekben az években még az Európai Unióhoz való orosz csatlakozás sem tűnt lehetetlennek. Európa akkori vezetői azonban nagyon félreismerték az emberüket. Timothy Garton Ash, az Oxfordi Egyetem történész-professzora egy minapi interjúban azt mondta, hogy Putyin már 1994-ben, szentpétervári alpolgármesterként is az elveszített orosz területekről elmélkedett. Meg arról, hogy 25 millióan a „határokon túl” élnek.

Az orosz elnök életpályája ma már közismert. Ennek alapján nehéz elképzelni, hogy az egykori KGB-tiszt valaha is elfelejtette a birodalom szétesésekor átélt megaláztatásokat és sérelmeket. Jó tíz év alatt az is bebizonyosodott, hogy neki sem sikerült modernizálnia az orosz gazdaságot, ezért – számos populista barátjához hasonlóan – ő is filozófiát váltott. A liberális Nyugat reménységéből az ortodox egyház lelkes híve és a haza megmentője lett. Ne feledjük: a IX. században létrejött Kijevi Rusz „Oroszország anyácska” szülőföldje, és Ukrajna az egykori Szovjetunió elválhatatlan része volt.

Ma már azt is tudjuk, hogy 2008-as pénzügyi válság után minden megváltozott. Kiderült, hogy Oroszország gazdasági teljesítménye Putyin hatalmi ambícióitól messze elmarad. Az olaj és a gáz árának ingadozásaitól függ minden befolyása, és a rendszerváltás óta – gazdaságát tekintve – egy középhatalom szintjére csúszott vissza. 2010 után az elnök népszerűségét megalapozó korábbi dinamikus növekedés is lassult. A gazdasági bajok és a növekvő belső feszültségek kiváltó oka azonban egyre inkább „a bűnös Nyugat” lett. A liberális ellenzék kiszorítása a médiából, vagy a civilek gyalázása – mint követendő módszer – a putyinista Magyarországra is átterjedt. Ezért a védelmi háború nemcsak Ukrajnáról szól. A nyugati civilizáció megint elkeseredett harcot vív a „barbárság” ellen, amikor egyesíteni próbálja erőit az atomháború elkerüléséért is folytatott küzdelemben.

A Birodalom visszavág

Daniel Fried és Kurt Volker, magas rangú amerikai diplomaták közvetlenül az ukrajnai invázió előtt a Politico hasábjain idézték fel a 2007-es müncheni biztonsági konferencián történteket. Elemzésük drámaiságát fokozza, hogy a katonai események előtt mindössze hat nappal (2022. február 18-án) közölt írás a Nyugat felkészületlenségének is a bizonyítéka. Putyin ugyanis már 2005-ben megdöbbentette a nemzetközi közvéleményt azzal, hogy egyik beszédében a Szovjetunió összeomlását a XX. század legnagyobb tragédiájának nevezte. Ezt azonban – a jelek szerint – a „Nyugat” és a NATO részéről semmiféle komolyabb biztonságpolitikai lépés nem követte. A müncheni konferencián Putyin ennél is továbbment: kimondta, hogy az Egyesült Államok egypólusú világot épít, amelynek egyetlen szuverén ura létezik, s egy napon ez veszedelmes lehet. Az üzenet világos és fenyegető volt. Oroszország lényegében felmondta részvételét a hidegháború utáni európai biztonsági rendben. Ennek fényében Donald Trump látványos Putyin-barátsága az Egyesült Államok elnökeként különösen felelőtlen. Azt azonban még a nevezetes biztonsági értekezleten ülők sem gondolták, hogy a Kreml stratégiaváltása 15 évvel később egy európai szuverén állam elleni katonai invázióhoz vezet.

Moszkva embertelen akciója nem igazolható és a nemzetközi jog semmibevételét az egész világ elítéli. Különösen felháborító, hiszen Oroszország 1994-ben aláírta az úgynevezett Budapesti Memorandumot, ami Ukrajna szuverenitását és területi integritását is garantálta. A megállapodás része volt, hogy Kijev a területén maradt nukleáris fegyverekről végleg lemondott. Ráadásul 1997-ben Oroszország és a NATO között Állandó Közös Tanács (Permanent Joint Council) is létrejött a kollektív biztonság erősítése érdekében. Mindez a legkevésbé sem akadályozta Putyint abban, hogy 2008-ban harcoljon Grúziával (háború Dél-Oszétiában), majd hat évvel később a Krím-félszigetet annektálja. Ukrajna megtámadása ezek után várható volt, de Moszkvában sem az ukránok hősies ellenállásával, sem az orosz hadsereg gyengeségeivel nem számoltak. A politikai háttér viszont egyértelmű: a régóta mélyülő gazdasági válság (a Covid-19 pusztításaival súlyosbítva) megrendítette az elnöki hatalmat.

A gazdasági szankciók

A világ fejlett országai a Krím 2014-es megszállása óta próbálkoznak azzal, hogy akadályozzák Oroszország agresszív, területfoglaló politikáját. Miután a NATO a világháború kockázata nélkül Ukrajnának nem nyújthat katonai segítséget – a fegyverszállítások mellett –, a gazdasági szankciók látszanak az egyetlen alkalmazható eszköznek. Az Európai Unió immár a korlátozó intézkedések ötödik csomagjáról döntött, és az Egyesült Államok, valamint Nagy-Britannia is naponta jelent be újabb és újabb lépéseket. A szankciók célja kettős: egyrészt gyengíteni akarják Moszkva képességét a háború finanszírozására, másrészt vállalják, hogy – egyfajta büntetésként – anyagi veszteségeket okoznak az agresszióért leginkább felelőssé tehető orosz politikusoknak.

A szankciók rendkívül változatosak és a gazdaság, az üzleti élet úgyszólván valamennyi területére kiterjednek. A digitális és hálózati gazdaság korában a stratégiai alkatrészek embargója, vagy a beszállítói láncok, illetve a pénzügyi kapcsolatok megszakítása óriási károkat okozhat. Az 1973 óta működő SWIFT-rendszer például a nemzetközi fizetések szabványosítására jött létre és a segítségével naponta 40 millió banki ügyletet bonyolítanak le. Az orosz bankok részleges leválasztása a rendszerről azért is stratégiai jelentőségű, mert ezzel megbénulhat az orosz gáz- és olajexport ellentételezése.

A szankciós politika megfelelő mértékű alkalmazása Putyin megállítására hatékony eszköz lehet. Kína még kivár: egyelőre fontosabbnak tűnnek számára a háború következtében megszerezhető befolyási övezetek. Szakértői becslések szerint Oroszország GDP-je akár már az idei évben 12-15 százalékkal csökkenhet. A kivitelezéssel azonban baj lehet, mert az USA és az Európai Unió közötti szorosabb koordinációnak egyelőre – legalábbis a nyilvános fórumokon – nincs semmiféle jele. A súlyos gazdasági károkat okozó intézkedéseket a vezető politikusok ötletszerűen, egymással láthatóan nem egyeztetve jelentik be, és – ahogy általában szokták – most is a karzat közönségének beszélnek. Az összehangoltság hiánya azért is veszélyes, mert Putyin részéről indulatból megtett és – az eddigieknél is felelőtlenebb – katonai válaszlépésekhez vezethet. A koordinált diplomáciai csatornákon viszont közvetítők segítségével alkudozni is lehetne: a szankciók fokozatos enyhítése (visszavonása) ígérhető például a csapatkivonásokért cserébe.

A Nyugat felelőssége

Az orosz-ukrán háború nemcsak a harctereken, hanem a kommunikációs térben is zajlik. A Putyin által uralt média minden megszólalásában hazug: Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője például csak az invázió hatodik hetében ismerte el, hogy a veszteségeik „jelentősek” lehetnek. A háború brutalitásáról az orosz átlagpolgár meglehetősen keveset tud. A félrevezetett lakosság egy része vélhetően támogatja Putyint, de a gazdaság közelgő összeomlása új politikai helyzetet teremthet.

Két héttel a parlamenti választások után, az orbáni Magyarországon is kísértetiesen hasonló a helyzet. A Fidesz elsöprő győzelmét egy ordas hazugságnak köszönhette: az ellenzék sem akarta ugyanis, hogy a „mi fiaink” az ukrajnai fegyveres harcokban részt vegyenek. A nemzetközi sajtóban sajnos már folynak a találgatások arról, hogy – a külpolitikai vétó feladásáért cserébe – a jogállamiság ügyében milyen engedményeket tesznek majd Budapestnek. Az Európai Bizottság egyelőre tartja magát: Ursula von der Leyen már április 5-én bejelentette, hogy megteszik a jogállamisági eljárás megindításához szükséges lépéseket. Az energiaszámlák rubelben való kiegyenlítése ügyében pedig azonnal ellentmondott a magyar miniszterelnöknek. Bízzunk abban, hogy Angela Merkel kártékony szelleme nem kísért tovább Brüsszelben és Macron elnököt is újraválasztják. Az EU jogászai viszont tudják: a magyar külpolitikai vétó csak fikció. A tagállamok, mint önálló nemzetközi jogalanyok – Orbán Viktor tiltakozása ellenére – bármilyen szankciót elrendelhetnek Oroszország ellen.