A klímaváltozás már most sok kedvenc ételünket fenyegeti. Ázsiában a rizsföldeket elönti a sós víz; a ciklonok megritkították a vaníliatermést Madagaszkáron; Közép-Amerikában a magasabb hőmérséklet miatt túl gyorsan érik a kávé; a szubszaharai Afrikában a szárazság elsorvasztja a csicseriborsó termést; az óceánok savasságának növekedése pedig az osztrigákat és a tengeri herkentyűket pusztítja az amerikai vizeken.
Valamennyi élelmiszer-rendszerünk – a mezőgazdaság, az erdészet, a halászat és az akvakultúra – megroppan az emelkedő hőmérséklet, az erdőtüzek, aszályok és árvizek okozta stressz alatt. A globális felmelegedés még a legjobb forgatókönyv esetén is várhatóan kevésbé teszi alkalmassá a földet a kalóriánk nagy részét adó növények számára. Ha nem teszünk lépéseket az éghajlati válság visszaszorítására, a termésveszteségek pusztítóak lesznek.
A természetnek egyszerű módja van a különböző éghajlatokhoz való alkalmazkodásnak: a genetikai sokféleség. Még ha egyes növények rosszul reagálnak is a magasabb hőmérsékletre vagy a kevesebb csapadékra, más fajták nem csak túlélnek, de jól is fejlődnek, így az embereknek több választási lehetőségük van arra, hogy mit termeszthetnek és ehetnek. Ám az élelmiszeriparnak más elképzelései voltak, és az elmúlt évszázad során az emberek egyre kevesebb olyan terményfajtára hagyatkoztak, amelyeket tömegesen lehet előállítani és a világ minden tájára szállítani. „A bőség és a katasztrófa közötti határvonal egyre vékonyodik, a közvélemény pedig nem tud róla és nem törődik vele” – írja Dan Saladino Eating to Extinction című könyvében .
A banán, az egyik legolcsóbb, legnépszerűbb és világszerte legtöbbet forgalmazott gyümölcs története megmutatja, miért olyan fontos a sokféleség. Az emberiséget számos alkalommal figyelmeztették az élelmiszer-diverzitás válságára, amelyet a banán jelképez. Amikor az emberek először találkoztak a vadon élő banánnal Délkelet-Ázsiában, a gyümölcsök kemény magvakkal voltak tele, ami nagyrészt ehetetlenné tette őket. Évezredek során az emberek, az állatok és a természet kiválasztották és termesztették a legnagyobb, legízletesebb és legkönnyebben fogyasztható banánt, míg végül a világon több száz különböző ehető fajta nem alakult ki. Az egyikük volt aGros Michel – édes, krémes, és könnyen termeszthető, mag nélkül és vastag héjjal, ami megkönnyíti a szállítását. Az 1900-as évek elején ez volt a világ legnépszerűbb banánja. De minden Gros Michel klón volt, vagy genetikailag azonos volt egymással, így egy betegség egy Gros Michel banánra fenyegetést jelentett minden banánra. Az 1900-as évek elején egy halálos talajgomba, a „Panama 1” terjedt el az egész világon, beleértve a kereskedelmi banánfarmokat is, szinte kiirtva a Gros Michelt. A járványnak már akkor fontos tanulságként kellett volna szolgálnia: a genetikailag változatos élelmiszerek termesztése megóv minket a jövőbeni kártevőktől és betegségektől. Ehelyett az ipar a rövid távú megoldás mellett döntött, tömegesen váltott át egy genetikailag hasonló fajtára, a Cavendishre, ami ellenáll a gombának. Ma világszerte ez a legnépszerűbb. És a ,,történelem ismétli önmagát" - most egy másik halálos gomba, a Panama 4 gyors terjedésének lehetünk tanúi, amihez hozzájárul a globális felmelegedés okozta hőmérsékletemelkedés és az erősödő trópusi viharok. A világ kedvenc gyümölcs pedig ismét veszélyben van.
Hasonló hibákat követtünk el gyakorlatilag minden iparilag termesztett élelmiszerrel – optimalizáltuk a hozamot és a profitot, miközben feláldoztuk a változatosságot.
A sokféleség azonban növeli élelmiszerrendszereink általános ellenálló képességét az új éghajlati és környezeti változásokkal szemben, amelyek tönkretehetik a termést, és új vagy agresszívabb kórokozók megjelenését segíthetik elő. Ez tette lehetővé, hogy az emberek élelmiszert termeljenek és boldoguljanak a magas hegyekben és a sivatagban, de ahelyett, hogy tanulnánk a múltból, mindent egy kalap alá veszünk. Ez az oka annak, hogy egyetlen kórokozó, a Panama 4 kiirthatja az általunk ismert banánfajt. Mára minden kontinensen kimutatták, beleértve legutóbb Latin-Amerikát, a világ legnagyobb banánexport-régióját, ahol egész közösségek megélhetése függ a Cavendishtől.
Napjainkban az emelkedő hőmérséklet és a rendszertelen esőzések tönkreteszik a termést, és mindenféle új és agresszívabb kórokozók megjelenését eredményezik. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) szerint a világ egyes részein az éghajlati katasztrófák által okozott hirtelen élelmiszertermelés-csökkenés, amelyhez a csökkent táplálkozási sokféleség járul, máris növelte az alultápláltságot. A század végére a terméskiesés legrosszabb forgatókönyve katasztrófa lenne, de még a legjobb forgatókönyv is pusztító lesz a világ legfontosabb növényeire nézve. Az éghajlati válsághoz hasonlóan az élelmiszerek sokszínűségi válságát is ember okozza. A történelem figyelmeztetett bennünket, de önelégültek voltunk, és szó szerint genetikai sarokba zártuk magunkat. Az, hogy mit eszünk, mennyibe kerül az élelmiszer, hol lehet földet művelni, és hány ember éhezik, szorosan összefügg az egyre kiszámíthatatlanabbá váló éghajlatunkkal.
Az ételek egyedisége eltűnt, ma már mindannyian hasonló dolgokat eszünk
Az avokádót először Mexikóban fogyasztották legalább 9000 évvel ezelőtt, és az idők során több száz, méretben, színben, állagban és ízben eltérő fajta nőtt Latin-Amerikában különböző körülmények között. Nem is olyan régen az avokádó csak néhány amerikai államban volt kapható bizonyos élelmiszerboltokban. Ma az avokádó a saláták és mártogatósok alapanyaga, és az amerikaiak gyakorlatilag minden élelmiszerboltban megtalálják - de csak egy fajtát: a Hass fajtát. Annak érdekében, hogy egész évben tömegesen termelhessék és szállíthassák világszerte, a vállalatok bizonyos tulajdonságokkal rendelkező fajtákra összpontosítottak. Röviden: az iparilag termesztett, meglehetősen ízetlen, szűk genetikai változatosságú avokádó lett az, amit az emberek megszoktak, és 2021-ben 5,3 milliárdot importáltak az USA-ból.
A vanília - a világ második legdrágább fűszere (a sáfrány után) - mintegy 80 százalékát Madagaszkáron termelik, a világ egyik legszegényebb és az éghajlatnak leginkább kitett országában. A vanília legalább 100 fajt tartalmaz, mégis a legtöbb, amellyel ma süteményeinket és fagylaltjainkat ízesítjük, egyetlen, a mexikói Veracruzból származó forráshoz vezethető vissza. Az alma - a banánnal összehasonlítva - úgy tűnik egész jól megy: több száz helyi fajtát termesztenek az Egyesült Államok mind az 50 államában. De bármilyen évszak is van, csak egy maroknyi - a Gala, a Red és a Golden Delicious, a Granny Smith, a Fuji és a Honeycrisp - uralja a szupermarketek polcait, és az édes és ropogós ízek ugyanazon szűk skáláját választja ki néhány multinacionális gyümölcscég.
Az exportra szánt, csak néhány fajta tömeges termesztése háttérbe szorította a több ezer éves sokféleséget, ami komoly problémát jelent a termények ellenálló képessége - és ezáltal az élelmiszerbiztonság - szempontjából. Az emberek az idők során legalább 6000 növényfajt termesztettek, ma azonban a világon többnyire csak kilenc fajt termesztenek, amelyek közül a rizs, a búza és a kukorica adja a kalória 50 százalékát. (A burgonya, az árpa, a szója, a cukor és a pálmaolaj a kalóriabevitelünk további 25 százalékát).
