Az irányítás joga csakis a felsőbbrendűséggel igazolható – állapította meg Guglielmo Ferrero. A legitimitás elvei – a választói, demokratikus, arisztokratikus-monarchikus öröklődési elv – folyamatosan küzdelmet vívtak egymással a történelem során, ám az elvek érvényesüléséhez valami plusz is szükséges. Az arisztokratikus-monarchikus elv mindig feltételezi egy család vagy családok többé-kevésbé ellenőrizhető felsőbbrendűségét. Egy választói elven működő hatalomnak azért van joga parancsolni másoknak, azaz a felsőbbsége onnan származik, hogy a nép többsége megválasztotta - mutatott rá a szerző A hatalom című könyvében.
Akármilyen legitimitási elv alapján vezetik is az adott országot, a vezetőnek szüksége van valamiféle felsőbbrendűségre, tekintélyre, hogy a lakosság elfogadja, vagy legalábbis a hatalmát tudomásul vegye. Igenis fel kell tudni nézni a vezetőre, hiszen rendkívül korlátozott azoknak az emberek a száma, akik egy közösség, ország vezetőjévé válhatnak, elvégre egy ország minden egyes lakosa nem tud folyamatosan, minden egyes ügyben döntést hozni. Aki vezetőként kiemelkedik a nagy masszából, az már önmagában is különleges ember, és ennek megfelelően is kell viselkednie a hatalomgyakorlás elfogadtatása érdekében.
Bizony, ez a követelmény bejáratott, nyugati demokráciákra is igaz, amelyeknek a politikai diskurzusaiban folyamatosan megkérdőjelezik az országot vezető tetteit, döntései helyességét, és számos esetben a lakosság bizonyos csoportjai aktívan is tiltakoznak ellene, tipikusan sztrájkokkal vagy tüntetésekkel.
Ám a több parlamenti választást megnyert nyugati vezetőkre – mint például a brit Margaret Thatcher, a német Helmut Kohl – nem pusztán hatottak a politikai viták, a közvélemény folyamatosan változó hangulata, ők maguk is képesek voltak az események érdemi alakítására, a lakosság gondolkodásának befolyásolására. Thatcher a neoliberalizmus erősen vitatott, de összességében sikeres képviselőjeként további hosszú évekre jelölte ki az utat. Kohl a német újraegyesítéssel végleg beírta magát a német történelem legnagyobb hatású vezetői közé. Ezek a vezetők nem voltak hadvezérek, roppant hatalommal rendelkező középkori uralkodók, nem nyakazhatták le a velük szemben állókat - de ők még a modern versengő politikai rendszerekben is kiemelkedtek a szürke tömegből, és érdemi irányítói voltak a rájuk bízott országnak.
A tekintély és a felsőbbrendűség tehát még a nyugati demokratikus rendszerekben is megalapozza egy-egy vezető uralmát. Ez a törvényszerűség minden országra érvényes, noha az adott országnak megvannak a sajátosságai.
Ami a magyarokat illeti, a mi politikai fejlődésünk jókora fáziskéséssel zajlott a nyugatihoz képest, a választói-demokratikus elv erősen megkésve és töredezettebben érvényesült. Magyarországon a városi polgárság kialakulása és megerősödése megkésve és felemásan zajlott le, ellenben a központi hatalomtól erősen függő társadalmi rétegek meghatározóak maradtak mind a mai napig. Ennek a központi hatalomnak a vezetője sok mindent megtehetett és befolyásolhatott, szeretve-félve tisztelték a tömegek. Ha a magyar kormányzat nem követett el nagyon súlyos hibákat, akkor nem kellett a tömegek fegyveres lázadásától tartani.
Az 1989/90-es rendszerváltozás utáni kormányváltások átmeneti „balesetnek” bizonyultak, a 2010-es rendszerváltozás óta ugyanazon párt és kormányfő uralma alatt van az ország. Egyre többen szokták meg Orbán Viktor uralmát, és vették tudomásul, hogy van valaki, aki irányt mutat a nép számára. Ne tévesszen meg minket Budapest vibráló közélete és kulturális sokszínűsége, amelyből már-már az a látszat keletkezik, hogy a nyugati államokéhoz hasonló állandó, pezsgő viták folynak az országban. A MÜPA impozáns épülete előtt egy nyugati világban érezhetjük magunkat, de több vidéki választókerületben lénygében politikai egyhangúság honol, nem véletlen, hogy a kormánypárt jelöltje kétharmados többséggel tud győzni.
Aki az államhatalom csúcsán van, az felülről tekinthet le a népére, különösen akkor, ha az ellenerő mérsékelt és gyenge – ahogy azt a legutóbbi választások eklatánsan megmutatták. A magyar liberális demokrácia két évtizede (1990-2010) sokak számára káoszt, munkanélküliséget, nagy bizonytalanságot hozott. Orbán Viktor ehhez képest viszonylagos biztonságot emelt be a mindennapokba: a bűnözés a politikai napirendnek nem témája, a munkanélküliség viszonylag alacsony szinten van. A zavarosnak tűnő évek után felértékelődött egy olyan politika, amelyik biztonságot hirdet a lakosság számára. A kormányfő nem pusztán fut a közvélemény hangulata után, hanem képes alakítani, manipulálni azt, és nagyszámú híveire karizmatikus hatást is képes hosszú ideje gyakorolni.
És ha ez nem volna elég, számos helyi embere van a kormányhivatalok, temérdek település élén, akik a mindennapok szintjére transzformálják az erős államvezető akaratát.
Aki jóban van a helyi fideszesekkel, kaphat állást. Aki jóban van a döntéshozókkal, elnyerhet pályázati pénzt. Aki jóban van a médiahatósággal, kaphat rádiófrekvenciát. Ennek a hierarchikus függésnek a csúcsán Orbán áll. Mi ez, ha nem erő? Mit lehet neki ellenszegezni? Egy másik erőt.
Egy másik nagy politikai pártot, egy másik ideológiát, egy sokak számára szimpatikus kulturális alternatívát, nagy társadalmi mozgalmat, egy olyan politikussal az élen, akit egyértelműen támogatni tudnak az ellenzéki pártok, aki tehetséges szónokként emberek sokaságát nyűgözi le, akit egy nagy szervezet és hálózat segít, aki másfelől megfontolt, és tudja, hogy mit akar.
Miért szavazna a többség egy olyan politikusra, aki folyamatosan magyarázza a szavait, majdnem minden fellépésekor elnézést kér? Miért szavaznánk egy olyan politikusra, aki ugyanolyan esetlennek, csetlő-botlónak látszik, mint mi magunk? Orbán Viktor kihívójának már az ellenzéki létében is sugároznia kell magából a felsőbbrendűséget és a tekintélyt, ha hatalomra akar kerülni.