Úgy látszik, húsznál több emberöltő sem volt elegendő ahhoz, hogy legalább a sártekénk legfurfangosabbjai homlokukra csapva magukévá tegyék annak a bizonyos William Ockham nevezetű, tizennegyedik századbeli angol szerzetesnek a korszakos felismerését, miszerint problémáinkra mindig a legegyszerűbb megoldás jelenti a gyógyírt. Az egyfelől-másfelől magyarázatokkal felcicomázott sallangokat pedig már embrionális állapotukban könyörtelenül le kell borotválni.
Ockham borotvái után a honi okostojások fürdőszobáinak polcain is feleslegesen kutakodnánk, úgymond, hadd rozsdásodjanak csak kedvükre a rendszerváltásra egybefércelt ellenzék pártirodáinak sufnijaiban. Pedig lenne dolguk, nem is kevés! Csak előbb meg is kéne fenni, de jó alaposan! Hogy aztán tisztességesen vághassa a rendet, megalkuvás nélkül, hulljon mihamarább alá a mindeddig csupán a kollégák tincseiben kurkászók sajátja is, hogy aztán a kusza sejtetések és vádaskodások mögül végre-valahára felderengjen a pőre őszinteség.
Elcsépelt mondás, de igaz: a győzelmet mindannyian magunknak vindikáljuk, de a bukásnak a sokadik felszólítás dacára sem akad gazdája. Hajánál előráncigált magyarázatból persze annál több! Részigazságok garmadája, melyeket összeadva – fittyet hányva a matematikának! – ha nem is hazugság, de a valóság elkendőzése jön ki. Ezért aztán legjobb lesz, ha előkapjuk Ockham borotváját, és nevén nevezzük a méretes csőd fő okait:
1. Az ellenzék totális hiánya a falvakban, Battonyától Nemesmedvesig. Mert a félórányi pendlizés kampány idején inkább ellenszenvet vált ki, mint hirtelenjében kitört szimpátiát. Még szerencse, hogy nem záptojásokat hajigáltak a füstölgő kerekekkel elporzó kampányautók után. Persze a folyamatos jelenlét már pénzfüggő, de ha beindul a verkli, már meg sem kell kérdezni, hogy mit szeretne Panni néni és mi nyomasztja a Tóth családot. Nem igaz, hogy én fedezem fel most a csőben a lyukat. Nos, akkor mire várunk? Hiszen azóta tudjuk, amióta választanak a népek, hogy a következő kampány akkor startol el, amikor az előző véget ért.
2. A Fidesz nyomasztó médiafölénye a vereség következő oka. Ennek sem más az ellenszere, mint az állandó jelenlét. A „Kossuth Körök” mintha már beindultak volna, de alig-alig hallani róluk, ezért rögvest meg kell találni azokat a falusi potentátokat (mint volt egykoron a tanító, a plébános, a főszolgabíró, meg a jegyző), akiknek már jó ideje böki a csőrét Orbánék országdúlása. Hátha pusztán csak arra várnak, hogy szóljon má’ valaki: igenis szükség van rátok!
3. Aztán persze az osztogatás alsó-felső szinten! Csakis kampánykor, balkézről, a sajátunkból, uzsorakamatra, amit már másnaptól a boltokban pengetünk vissza. Ellenzéki odamondók híján – naná! - ez is átment, mint kés a vajon. Elvégre jobb ma egy veréb….
4. Hab a tortán az orosz-ukrán háború kommunikációja. 1-es alá! Osztogatás ide, fosztogatás oda, igenis nyerhető meccs úszhatott el a Partizán-interjún! Nem tehetek mást, kénytelen-kelletlen személyeskedni fogok. A riporter, Gulyás Márton valósággal kipréselte Márki-Zayból, hogy ha holdtöltekor, farkas vonyításkor, s lehetőleg hullócsillagok idején a NATO netántán mégis „úgy dönt”, ahogy, akkor ő? És MZP kimondta a kimondhatatlant, hogy akkor mi is. Ahelyett, hogy mosolyogva visszarúgta volna a labdát Orbán térfelére, hogy aszongya: ő a miniszterelnök, nemkülönben Putyin bajtárs jószolgálati delegáltja az EU-ban, kérdezze csak őtet. De sajna nem ezt mondta, s ez ma már történelem. Kevésbé patetikusan: afféle lépcsőházi merengés.
Ockham mester bizonyára megértően bólogatna úgy hétszáz év távlatából.