Gáz lesz?

A választási kampány során sűrűn hallhattuk Orbán Viktortól és Szijjártó Pétertől, hogy szemben a szerencsétlenkedő nyugattal ők a Putyinnal a háború előtt leboltolt tíz plusz öt éves gázszállítási szerződéssel hosszú távra elrendezték az ország biztonságos energiaellátását, természetesen megvédve ezzel a „rezsicsökkentést”. Gúnyosan emlegetik, hogy például Németországban már életbe léptették az energiaellátási vészhelyzet legalacsonyabb fokozatát, takarékosságra felhívva és arról tájékoztatva a lakosságot, mit tegyenek a gázellátási zavarok esetén.

Én azért Orbánék helyében nem lennék ilyen fölényesen nyugodt. A háborús konfliktus ugyanis Damoklesz kardjaként lebeg egész energiaellátásunk, és ezzel mind a mindennapok megszokott komfortja, mind a gazdaság működése felett. Ugyanis ezek a nemzetközi szerződések háború esetén könnyen válhatnak egy értéktelen darab papírrá, mert teljesítésük gyorsan áldozatul eshet a vis maior tankönyvi esetének, a háborúnak. Különösen igaz ez az olyan speciális termékre, mint a földgáz és a kőolaj, amelyek jellemzően csővezetéken érkeznek, és nem lehet számukra egyszerűen kerülő utakat választani.

A jelenlegi háborús konfliktus egyik specialitása, hogy eddig a hadviselő felek tiszteletben tartották a szállítási és a tranzit kötelezettségeket, eddig tehát „business as usual”. Oroszország ugyan fenyegetett a rubel-elszámolással, de rögtön kiskaput is nyitott a GazpromBankon keresztül úgy, hogy mindenki győztesnek tűnjön otthon. Ukrajna pedig eltette a számára most még fontosabb tranzitdíjakat – Magyarország esetében inkább csak a kőolajszállítmányok esetén, mivel a földgáz már a most éppen Balkáni Áramlatnak hívott vezetéken érkezik hozzánk.

Orbánék harciasan kiállnak az orosz energiahordozók elleni embargóval szemben, ami a magyar érdeket tekintve nemcsak érthető, hanem életbevágó. Ugyanis nem egyszerűen arról van szó, amit kisebb részben határon innen, nagyobb részben határon túl a szemükre vetnek, hogy t.i. nekik „a rezsicsökkentés fontosabb az ukránok vérénél”, hanem arról, hogy lesz-e elég energiahordozó, azaz tudunk-e fűteni és főzni, lesz-e elég elektromos energia, üzemanyag, működik-e a vegyipar, a mezőgazdaság és sok más, vagy nem. Azaz már régen nem az ár a fő kérdés.

Úgyhogy én Orbánék helyében nem mutogatnék gúnyosan azokra a németekre, akiknek például 55 százalékos az orosz kitettségük a teljes földgázigényükhöz képest, szemben a mi 85 százalékunkkal. Ugyanis az eddigi – legalábbis a köztudatba táplált - forgatókönyvek számomra érthetetlenül egyirányúak. Csak azt az esetet mérlegelik, hogy a csővezetékeket az „érkezési oldalon” zárják el, azaz bevezetik az embargót. Érdemes lenne figyelni arra is, hogy a csővezeték olyan, mint a bot, amelynek a magyar mondás szerint két vége van, és az „indulási oldalon” is van csap, amit el lehet zárni.

Ez ugyan Putyin számára csaknem harakirivel érne fel és katasztrofális lenne az orosz gazdaságra nézve, de egyrészt az Ukrajna elleni támadás már meggyőzhette a világot arról, hogy az ő gondolkodásában a racionalitás nem sok teret kap, másrészt a katasztrofális következmények minden országot sújtanának, amely kiszolgáltatott az orosz gáznak és olajnak. És sajnos ezek között Magyarország ez egyik éltanuló, „hála” minden eddigi kormány átgondolatlan energiastratégiájának és annak, hogy nálunk ez is a mindenkori politikai csatározások áldozata volt (rémlik még a Dunasaurus?) és ma is az.

És a forgatókönyvek között még nem is beszéltünk arról, ha esetleg az ukránok gondolnák úgy, hogy nem olyan jelentős az a tranzitdíj, amiért megéri „jó fejnek” lenni azokkal a magyarokkal, akiknek a miniszterelnöke még a választási győzelmet is felhasználta arra, hogy beleszálljon Zelenszkijbe. És persze háborús viszonyok között jelentős kár is érheti azokat a szállítási útvonalakat, amelyekre eddig – szerencsére – vigyáztak.

A helyzet súlyosságát néhány számadat bizonyítja legjobban. A magyar energiamérleg szerint 2019-ben a felhasznált primer energiahordozók 31,4 százaléka volt földgáz, 30,4 százaléka kőolaj, 15,8 százaléka nukleáris fűtőanyag. Az importfüggés (ami gyakorlatilag teljesen orosz kitettséget jelent) 69,1 százalék volt. Magyarország évek óta átlagosan tízmilliárd köbméter földgázt használ fel, amiből úgy másfél milliárd a saját termelés (amely a mezők kimerülésével egyre csökken), a többi – azaz nyolcvanöt százalék – orosz import. Senkit ne tévesszen meg, hogy a bevezetőben írt dicsőséges magyar-orosz szerződés négy és fél plusz egymilliárd köbméterről szól. Mert igaz, hogy Szlovéniát kivéve már minden határos országgal van határkeresztező tranzitvezetékünk, de az esetek legnagyobb részében azokon keresztül is orosz gáz érkezik – még akkor is, ha esetleg a hollandiai gáztőzsdén (TTF) kötött ú.n. spot-ügylet keretében kerül rá sor. Némi változást hozhat, hogy megépült a horvát Krk szigeti cseppfolyós gáz (LNG) lefejtő, de onnan az elkövetkező három év alatt összesen 1,3 milliárd köbmétert várhatunk csak.

És akkor nézzük, hogy mennyit spórolhatnánk meg, ha – megfogadva a „zöld” programot – beindítanánk az erőltetett ütemű épületszigetelést. A már említett tízmilliárd köbméterből 2020-ban 3,2 milliárd ment lakossági felhasználásra. Ennek kb. 70 százaléka szolgált fűtési célt. A tapasztalat szerint jól elvégzett teljes épületszigeteléssel a fűtési energia mintegy fele takarítható meg. Azaz a - természetszerűen több éves - folyamat végén egymilliárd köbméter (azaz tíz százalék) körüli lenne a megtakarítás, ami persze nem csekélység.

De nézzünk körül Európában! Európa átlagosan energiafelhasználásának 24,5 százalékát biztosítja földgázból, ami a világ fogyasztásának 14 százaléka, szemben azzal, hogy csak a világ termelésének 5,7 százaléka európai és csak a bizonyított készletek 1,7 százaléka található itt. Eddig az európai gázimport kb. 52 százaléka Oroszországból, 20 százaléka Norvégiából, 12 százaléka Algériából származott. A fennmaradó legnagyobb részben az öbölmenti arab országokból és az USA-ból származó LNG. A legutóbbi hírek szerint az USA az EU-ba irányuló LNG-szállításokat évi 15 milliárd köbméterrel képes növelni (itt kellene az árról is beszélni, de ezt az olvasóra bízom), ami az előzők tükrében fuldoklónak a szalmaszál. Persze távlati ígéretek vannak Azerbajdzsánból, Ciprusról, Izraelből is, csak éppen a kitermelés még harmatosan csekély vagy meg sem indult, és a szállításhoz szükséges vezetékek építése részben el sem kezdődött - az Azerbajdzsáni mezőkhöz jelenleg a Nabucco-projekt bukása miatt nincs közvetlen hozzáférésünk –, nem szólva arról, hogy ezekre a forrásokra máris sokan ácsingóznak. A legközelebbi román fekete-tengeri lelőhelyek kiaknázását az ottani politika blokkolja.

Mindebből az látható, hogy ha a magyar-orosz gázszerződés bármilyen ok miatt nem teljesül, fel lesz adva a lecke azoknak, akik pl. kémény és alternatív fűtőberendezés nélküli lakásokban laknak. Ilyenkor a szokásos válasz a méregdrága elektromos fűtés – amihez a szükséges áram 26 százalékát ugyancsak földgázból állítjuk elő, és ez az arány a Mészáros Lőrinc által „levetett” Mátrai Erőműbe tervezett 500 megawattos gázüzemű blokk miatt a jövőben jelentősen nő.

Kőolaj esetében a helyzet még egyértelműbb. Az évi mintegy nyolcmillió tonna kőolaj – aminek szinte kizárólagos felhasználója az üzemanyag-előállítás és a szerves vegyipar – számára kerülő út sincs, az csak Ukrajnán keresztül Oroszországból érkezhet. Egy esetleges kiesés elvben az Adria vezetéken pótolható, de ha az nem az orosz „Ural” típusú olaj, akkor a jelenlegi finomítói kapacitás csak kis részben képes felhasználni, az átállás pedig dollár-százmilliókat és sok évet igényelne.

Szóval lehet, hogy „gáz lesz” és nem lesz gáz (sem). Ha Európa fázni fog és recesszióba süllyed, a Putyinnal kötött mégoly kiváló (és persze titkos) szerződés minket sem ment meg.