És akkor hogyan tovább...? Ezt a kérdést tette fel a XXI. Század Társaság a napokban. A válaszom a következő.
Április 3-a után az ellenzék számára nyilvánvaló kell legyen, hogy az a társadalom feletti, doktriner, nem az emberek mindennapi gondjainak ismeretéből, nem a velük való, napi szintű együttélésből, párbeszédből eredő politizálás, amely az elmúlt 33 évben pártjaikat uralta, végképp csődöt mondott.
Aki a hálózat- és közösségépítő munkát nem vállalja, mert így is megélt a társadalom közpénzéből, hagyjon fel a politizálással, mert csak kárt okoz.
Most minden haladó, a társadalomról felelősen gondolkodó, érte cselekedni akaró erő valóságos, hiteles – nem látszat szerinti – együttműködése szükséges. Elsősorban azért, mert a társadalmi többség elszegényedését, elbunkósodását meg kell állítani. Megértve, hogy e folyamatért nem az emberek, hanem legfőképp a rossz politikák és politikusok a felelősek. S elutasítva minden hamis állítást, ami az ellenzék választási bukásáért a népet okolja. Kiutat kell találni a változtatáshoz.
Ehhez sokféle – kulturális, szociális, gazdasági, szociológiai stb. – megközelítés lehetséges. Közülük most az általam jónak vélt politikai megoldásra koncentrálok.
Társadalmi tény, hogy az emberek nagyobb tömegei három politikai irányzatot tudnának – ha a jelszavakon túl, a valóságban léteznének – támogatni. Ezért – elsősorban az MSZP és a Párbeszéd bázisán – végre meg kell szervezni a baloldali, szocialista-szociáldemokrata-zöld pártot a települések mindegyikében. Szerves együttműködésben az azokban létező szakmákkal, működő civil szervezetekkel és szakszervezetekkel. Másodsorban a Momentumra támaszkodva meg kell szervezni a modern liberális pártot. Olyat, amely szakítani tud az eddigi doktriner politizálással, s a szabadság, demokrácia rendjét képes összeegyeztetni a valóság érdekrendszerével. Végül, de nem utolsó sorban a Márki-Zay-féle pártkezdeményezés támogatásával meg kell szervezni egy valódi, konzervatív-keresztény-szociális pártot. Egy ilyen ugyanis – megerősödve – helyébe léphet az ezeket az elveket lejárató, korrupt, haszonelvű, hazug, mai kormányzó pártnak.
E pártok azonban csak akkor válhatnak hitelessé és valóban megszervezhetőkké, ha tiszta, közérthető és támogatható elveket hirdetnek meg, s – első lépésként – el tudnak köszönni a magukat és pártjukat egyaránt lejárató, korrupt, megélhetési politikusaiktól, rossz vezetőiktől. Az úri huncutság 33 éves hamis politizálásától végképp el kell búcsúzni. Megalapozva, hogy a már megvalósított, háromosztatú pártpolitika külön-külön is erőssé tett pártjai számára magától értetődő legyen – a normális, természetes rivalizáláson túl – az egymással való érdemi együttműködés.
Tudom, hogy mindennek az eléréséhez – az ebben való egyetértésen túl, ami a siker előfeltétele – rengeteg munka szükséges. Nem olykor-olykor végzett, hanem minden áldott nap, településről-településre megvalósított, rengeteg energiát követelő munka. Elméleti, amihez az együttes ellenzék által kialakított, szakmailag bontott program jó kiinduló alap, megfelelő és továbbfejleszthető mondandó. Gyakorlati, népművelői, tag- és közösségszervezői, amit a pártok új vezetőinek, aktivistáinak és a szintén megújulásra érett szakszervezeteknek egyaránt el kell végezniük, hogy betölthessék társadalomépítő hivatásukat.
Tudom, hogy miről beszélek. Életem első hatvan évéből 25-öt könyvtárosként, népművelőként művelődő, politizáló közösségek létrehozásával és intézmények működtetésével, fejlesztésével töltöttem. 1989-ben pedig alapítója lehettem és 13 éven át választott vezetője közgyűjteményi és közművelődési szakmáim országos szakszervezetének. Évi 50-60 ezer kilométert jártam az országot, hogy megszervezzem, fejlesszem a szakszervezet hálózatát 3200 településen, sikerrel.
Nincs más útjuk a pártoknak sem, csak a folyamatosan, aktívan, megingathatatlanul végzett hálózat- és közösségépítő munkáé. Aki ezt nem vállalja, mert az elmúlt 33 évben sem tette, s mégis megélt a társadalom közpénzéből, hagyjon fel a politizálással, mert csak kárt okoz. S nyugodjon meg: lesznek dolgozók helyette.
A mai hatalomittas, korrupt, gátlástalan, vad diktatúrát, amely birtokának tekinti mindennapi életünket, s dönt az emberek többségének jövőjéről, másképp nem lehet elzavarni. Feltéve, hogy tudjuk: most nem a népé a hatalom, s ezen a helyzeten változtatni akarunk.
Sürget az idő. Gondolnunk kell arra, hogy e mai – csak látszólag győztes – gazdasági, hatalmi, politikai berendezkedést a társadalmi válság, a megélhetés előre látható ellehetetlenülése akár még e ciklusban elzavarhatja. A felelősség, a feladat ezért mindannyiunké, hogy addigra, de lekésőbb 2026-ra készek legyenek a pártok és a társadalmi többség egy valódi rendszerváltoztatásra.