Paul Lendvai: Orbántól Salazarig

Több mint fél évszázados látogatásaim alatt még soha nem éreztem olyan komor hangulatot Magyarországon, mint a húsvét előtti héten, a több mint harminc éve Orbán által vezetett Fidesz negyedik győzelme után. A pártonkívüli Márki-Zay Péter által vezetett hatpárti ellenzéki szövetség meglepően egyértelmű veresége után összes beszélgetőpartnerem a családi és baráti körükben megerősödött kivándorlási szándékról számolt be. Tekintettel a tudományos intézetek és a média majdnem totális állami ellenőrzésére, a független liberális értelmiségnek és politikai kommentároknak csak a belső emigrációba való visszavonulás marad.

A 753 ezer ellenzéki szavazat elvesztéséhez (2018-hoz képest) nem csak olyan különleges tényezők járultak hozzá, mint az Orbán által mesterien és hazug módon – a 2015-ös a menekültválsághoz hasonlóan – felszított félelem az ukrajnai háború következményeitől, és a 4,5 milliárd euróba kerülő választási „ajándékok”. A politikailag annyira különböző csoportosulások szövetsége, amelyet a szimpatikus, tisztességes, de politikailag tapasztalatlan Márki-Zay Péter vezetett, meggyőző kormányprogram és hatékony közös miniszteri- vagy kabinetlista nélkül nem tudta a korrupt Orbán-csapatból kiábrándult választókat megnyerni, sőt, még Budapesten és más városokban is szavazatokat vesztett.

Lengyel László, az egyik legokosabb gondolkodó a német és más befektetőket kritizálja, akik az autoriter rezsim előretörésének évei alatt gyávaságból és közömbösségből egyáltalán nem hirdettek a néhány, még megmaradt független médiumban, a Klubrádiótól a különböző weboldalakig. Hogy az EU eddig hatástalan határozatokon kívül semmilyen konkrét intézkedést nem tett, azt elsősorban a volt kancellár, Angela Merkel és koalíciós társa, az SPD számlájára írják. Most Magyarországon arról a teljesen kilátástalan szimbolikus lépésről vitatkoznak, hogy részt vegyenek-e az ellenzéki képviselők az ünnepélyes parlamenti megnyitón és az eskütételen. Sőt, Ungváry Krisztián egyenesen a parlament bojkottját javasolja, mert különben az ellenzéki képviselők az udvari bolond szerepét töltenék be.

Az Orbán által kitalált NER hosszú távon hasonlóvá válhat a Portugáliában 1932-1974 között uralkodó „Új államhoz” (Estado Novo), az António de Oliveira Salazar miniszterelnöksége alatt kiépült konzervatív, autoriter egyszemélyi rendszerhez. A szegényparaszti családból származó, majd egyetemi tanárrá és pénzügyminiszterré vált Salazar, ellentétben Orbánnal, személyesen megvesztegethetetlen és szerényen élő vezető volt, aki még hivatalos utazásait is saját zsebéből fizette. A Salazar-diktatúra a gazdasági stabilitásra és a politikai elnyomásra épült. Orbán még nem veti börtönbe kritikusait és a határok is, ellentétben az akkori Portugáliával, nyitottak. Inotai András szerint hatalmas gazdasági válság fenyegeti Magyarországot. Nem a korrupt Fidesz-barát elit és a miniszterelnök újgazdag családja, hanem a nép fizeti majd meg az árát a választási „ajándékoknak”. A „magyar emberek” keserű felébredésének következményei kiszámíthatatlanok lehetnek – a győzelmi mámortól elvakított és eddig nem veszélyeztetett Orbán számára is.

(A cikk német eredetije a Der Standard 2022. április 19-i számában jelent meg)