illiberalizmus;Pető Andrea;CEU;orosz-ukrán viszály;háborús bűncselekmények;

2022-05-01 10:10:00

Világhírű lett az Orbán-kormány kegyetlen magyar tudománypolitikája

Az illiberális államok vezetőinek azért kell ellenségképet gyártaniuk, mert enélkül kiderülne, hogy alkalmatlanok a kormányzásra. Erről is beszélt a lapunknak adott interjúban Pető Andrea történész, aki szerint fontos kérdés, hogy mennyiben segíti a putyini rendszer bukását, ha nem folytatunk párbeszédet az oroszokkal, és miért fontos emlékezni a történelmi eseményekre, különösen a holokausztra.

– Az Európai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Rendszer akkor akkreditálta a Magyar Akkreditációs Bizottságot (MAB), amikor ön szerint inkább kritizálnia kellett volna a genderképzés megszüntetése és a CEU emigrációba kényszerítése miatt. „Mindig is érdekelt, hogyan bírják rá az elnyomó rendszerek állampolgáraikat egy olyan rendszerrel való együttműködésre, amely éppen a hosszú távú érdekeik ellen cselekszik”, írta Csépe Valéria MAB-elnöknek. Rájött már?

– Ezt a működési mechanizmust eddig is ismertük a kommunizmus és fasizmus történetéből, de ennek illiberális modelljét most látjuk csak teljességében kifejlődni. A mai Magyarországon még senkit se csuktak le a nézetei miatt, nem úgy, mint Kínában vagy Oroszországban. Ezért érdemes megfigyelni, hogyan jön létre az intellektuális kollaboráció egy olyan rendszerrel, mely nemcsak anti-intellektuális, hanem tudatosan pusztítja az oktatási rendszert, ellenőrzi a kutatást és meghekkeli a tudományos minőségbiztosítást. A magyar felsőoktatás magánosításával az egyetemi oktatói béreket a duplájára emelték, ezért cserébe az egyetemi autonómiát és a tudomány szabadságát kellett beáldozni a kollégáknak. A korábbi, valamennyire átlátható és demokratikus döntési mechanizmusokat az egyszerű politikai lojalitás követelménye váltotta fel. Ugyanazon kollégáknak hasonló érveik vannak az öncenzúrára és az elhallgatásra, mint a kommunizmus idején voltak: „ha én, aki ugye kiváló vagyok, nem csinálom meg, illetve nem vállalom el, akkor jön majd más, aki rosszabb és majd megcsinálja, elvállalja, megírja ő. Különben is, tudni kell mit nem szabad kutatni, illetve leírni vagy kimondani egyébként pedig meg kell élni valamiből.”

– Milyen hatással van ez a tudományra?

– A kockázatvállalás hiánya gyáva és rossz tudományt is eredményez. A Fidesz-kormány egyébként azt várja az EU-tól, hogy ezt a lebutított tudományt finanszírozza. Az orosz, illetve a török példa mutatja, hogy hosszú távon ez a kollaboráció mennyire romboló: azok a kollégák, akik az elmúlt években csendesen öncenzúrázva reszketni méltóztattak, nem szívesen látottak az európai felsőoktatásban és kutatásban. Látszik a csendesen kibontakozó folyamat. Magyarországra is egyre kevesebb nagynevű előadó jön, éppen úgy, ahogy Törökországba. Persze sok pénzzel sok mindent és mindenkit el lehet érni, de ez csak időleges. Azok, akik mertek nemet mondta a sok pénzre, biztosítják, hogy ez esetleges kollaboráció ráragadjon az illetőre.

– Ön az itthonról kiutált egyetem oktatója, egy tiltott terület, a társadalmi nemek kutatója. Miként látja Bécsből, mennyire vetette vissza a kutatásokat Magyarországon, hogy a társadalmi nemek tudományát minden szakmai indoklás nélkül kihúzták az akkreditált szakok listájáról. Merre tartanak ezek a kutatások a „haldokló nyugati világban”?

– A társadalmi nemek tudomány kétéves mesterszakának kihúzása az akkreditált mesterképzések közül kifejezetten jót tett a szakmának. Először is kegyetlen valóságában megmutatta, hogyan működik az illiberális tudománypolitika, és ennek híre is ment a világban. Sokkal nagyobb az érdeklődés és a támogatás a társadalmi nemek magyar kutatói felé, mint korábban volt. Divatos, „cool” lett ezzel a témával foglalkozni: soha ennyien nem jelentkeztek a CEU bécsi programjára. Magyarországon ugyanazokat a gender témájú kurzusokat, legfeljebb elővigyázatosságból más címen futó kurzusokat most is megtartó kollégák is mondják, hogy soha ennyien nem jelentkeztek az óráikra. A gender-ellenes támadás a legjobb „gender mainstreaming” (társadalmi nemeknek a szakpolitikák középpontba helyezésének) eszköze lett. A tiltás politikai lehetőséget teremtett: sokakat érdekel a szakmán kívül is a társadalmi nemek tudománya és ezzel hatalmas lehetőséget kapott a szakma abban, hogy tudásával érdemben segítse egy élhető Magyarország létrejöttét. Paradox módon a háború is jót tett a szakmának, mert az a genderellenesség, ami a putyini Oroszország szoft diplomáciájának eddig sikeres és igen olcsó fegyvere volt, mára szalonképtelen lett. Az Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja miatt az illiberális internacionálé felbomlott. De ne legyenek illúzióink. Mivel az illiberális erőknek a működtetésen kívül nincs eredeti ötletük, egészen biztos, hogy kitalálnak egy újabb ellenségképet, hiszen az életükért és az egzisztenciájukért küzdenek. E nélkül az újabb ellenségkép nélkül ugyanis kiderülne, hogy alkalmatlanok a kormányzásra, a még valamennyire működő államot pedig tönkretették.

– A Collegium Hungaricum Bécs pódiumán a héten tartott előadást arról, tudunk-e eleget a múltunkról ahhoz, hogy képesek legyünk megérteni, megint miért a nők testén viselnek háborút. Mit mondott?

– Budapest Főváros Közgyűlése messze megelőzve az eseményeket 2020 januárjában, pártállástól függetlenül elfogadta, hogy emlékhelyet állít a háborúkban megerőszakolt nőknek 2023-ban. A www.elhallgatva.hu honlapon olvasható a példaértékű folyamat arról, ahogy a társadalmi és tudományos párbeszédet elkészítették, a nemzetközi tervpályázatot kiírták és a nemzetközi zsűri James Young amerikai építész vezetésével meghozta a döntést. A hat díjnyertes művet az I. kerület galériájában állítják ki nyáron, ott valósul meg az emlékhely is. A mostani Oroszország Ukrajna elleni háborúja is mutatja, hogy a nemi erőszak háborús fegyver. De a korábbi háborúkhoz képest a civil újságírás miatt nagyon hamar értesülünk az eseményekről, a meglevő civil és jogi intézményrendszer miatt pedig nemcsak szókincs van a történtekre, hanem már működik a felelősségre vonás intézményrendszere. Természetesen ehhez nem kell illúziókat fűzni. A korábbi háborúkat követő felelősségre vonás felemásságát látva tudjuk, hogy többet kell tenni az „erőszak folytonosságának” megállításáért. Például éppen ilyen emlékhelyek állításával, melynek célja a látogató legbelsőbb gondolatainak átalakítása.

– Ha már emlékezés: arról írt korábban, hogy nem emlékezünk a holokausztra. Miért gondolja ezt így, és milyen hatással van a politikára, sőt, akár a választók döntésére az emlékezés hiánya?

– Egészen pontosan azt írtam, hogy az illiberális emlékezetpolitikában különleges szerepet kap a holokauszt emlékezete. Gondoljunk csak arra, hogy az Ukrajna elleni háborút a „nácitlanitás” jelszavával indította Oroszország Ukrajna első zsidó származású elnöke ellen. Aki pedig nagyon sokat tett azért, hogy az 1945 óta el nem végzett feladatot, az ukrajnai holokauszt történetének feltárását, dokumentálását, kutatását és tanítását elvégezze a Babyn Yar Holokauszt Emlékezet Központ. A szervezet tudományos tanácsának egyébként a tagja vagyok. A holokauszt megemlékezésében az utóbbi időben jelentős paradigmaváltás zajlik, amely nagy hatással lesz az európai identitásra. A holokausztról eddig elért konszenzust most nemcsak a marginalizált politikai szereplők, hanem a kormányok és az államilag finanszírozott intézmények is megkérdőjelezik. Párizsban a holokauszt kutatóit fizikailag megtámadta a közönség, a magyar kormány pedig titokban olyan emlékműveket és múzeumokat hoz létre, amelyek „szépítik” a múltat. Ez egy alapvetően új helyzet, amely másfajta stratégiákat igényel majd a kutatók részéről.

– Egy 70 éve tartó nyugalom ért véget Európában, ahol újra családok menekülnek a háború elől. Újra itt a félelem, megint nők elleni erőszakról, családjuktól elszakított gyerekekről hallunk, férjüket, fiaikat féltő, gyászoló nőket látunk. Milyen hatással lehet a nők családdal és gyermekvállalással kapcsolatos elképzeléseire egy ennyire közeli háború?

– A háború bebizonyította, hogy a tudás és tudományos kutatás biztonságpolitikai kérdés. Valamint, hogy létezik olyan, hogy kártékony tudás, ami olyan stratégiát támogathat, amely önpusztító és kártékony. Különösen fontos lenne tehát azon értelmiségiek önreflexiója, akik eddig asszisztáltak az ilyen tudás létrehozásához. Bár erre sajnos nem nagyon látunk példát. A háború arra is biztat, hogy átgondoljuk a korábbi elméleteket például arról, hogy a hadsereg a militarizált férfiuralom eszköze, melyben csak a félrevezetett nők vesznek részt. Európa keleti felében a nők a háborút gyakrabban tekintették az önálló cselekvési kör kiteljesedési terének. A helyi önkéntes, karhatalmi egységekbe sok nő jelentkezik önként és együtt szolgál a férfiakkal. Az ukrán hadseregnek is több mint 20 százaléka nő.

– A Mandiner állítása szerint önt kitiltották több CEU-s Facebook csoportból, mert kiállt egy segítséget kérő orosz diák mellett. Mi történt pontosan?

– Ez nem igaz, de az biztos, hogy nagy vihart kavart, mikor egy belső CEU-s csoportban kiálltam egy orosz diákunk mellett. Súlyos Covid-fertőzéssel, 10 euró készpénzzel, nem működő, központilag letiltott bankkártyával feküdt a bécsi bérelt lakásában napokig, mindenféle intézményes segítség nélkül, úgy, hogy tudta, képtelen lesz kifizetni hó végén a bérleti díjat. Végül a tanszék tanárai összedobtak neki pénzt, így meg tudta venni a gyógyszereit. A diáktársai vittek neki élelmiszert, amit viszont ők vettek meg neki azért, hogy ne haljon éhen. Ez egy fontos kérdés, hogy mennyiben segíti a putyini rendszer bukását és a jövőben egy élhető Oroszország felépítését, ha nem folytatunk párbeszédet az oroszokkal, vagy blokád alá vesszük a teljes orosz tudományos életet. Az Új Európa Egyetemén, melynek alapítója vagyok, megpróbálunk ezekkel a kérdésekkel érdemben és kritikusan foglalkozni, hiszen több mint körülbelül 12 millió emigráns orosz, 5 millió ukrán és másfél millió fehérorosz él az Európai Unió területén. A párbeszédet nem lehet megúszni, noha nagyon fájdalmas és nehéz folyamat lesz.

– Egy friss nemzetközi kutatás szerint a magyarok között vannak a legtöbben azok, akik úgy gondolják, az ukránok problémája nem a miénk. Hogyan egyeztethető ez össze a napi szinten hangoztatott keresztény családpolitikával?

– Az illiberális állam működésének egyik módja, hogy tudatosan depolitizálja a közéletet: a politikusok cukisodnak, a politikusnők modellkednek és takarítanak, az írók főznek és fociznak, a mindennapi nők pedig csinosak és tökéletes anyák. Másrészt a politika a dzsungel erőszakos, gyűlölködő és anti-intellektuális nyelve lett, amivel eléri, hogy egy egészséges érzelemmel rendelkező állampolgár többször is meggondolja, hogy ebben részt akar-e venni. A másik fontos eleme a familializmus. Ez nem egyenlő a családpolitikával, hiszen csak azok a családok az értékes és támogatni való közösségek, amelyek fogyasztanak. Ennek a familializmusnak két fontos következménye van, amit az ellenzék nem vett figyelembe a választási küzdelemben, és ennek meg is fizette az árát. Az egyik, hogy egyes női csoportoknak valóban nőtt a jövedelme és az életminősége a Fidesz-kormány alatt. Ha egy nőnek választania kell, hogy szinte ugyanannyi pénzért, minden szakmai előremenetel nélkül, kizsigerelő körülmények között munkahelyen dolgozik több óra utazás után, vagy fizetett otthoni, gondoskodó munkát végez, amit legalább szavakban elismernek, akkor világos a döntés. A másik pedig, hogy az illiberális familializmus sajátos szókincset használ: a nők nem áldozatok, akiket védeni kell, hanem méltósággal rendelkező büszke emberek, akik panasz nélkül és önfeláldozva, egyéni ambíciók nélkül dolgoznak a családjukért. Egy olyan társadalomban, ahol a legbiztosabb hosszútávú női karrierstratégia a „jó party”, nem szabad azon csodálkozni, hogy az az életstratégia nem olyan népszerű, melyben egy nőtől a munkahelyén elvárják, hogy küzdjön, de bármikor kizsákmányolhatják, zaklathatják. Eközben sokkal alacsonyabb a fizetése, mint a férfi kollégáinak és ha ezért szót emel, sehonnan sem várhat segítséget. Az az érv, hogy mindezek gazdaságilag és érzelmileg hosszútávon nem a legjobb befektetések, nem jutottak el a választókhoz. A női időskori szegénységről és kiszolgáltatottságról ugyanis igen nehéz cukiskodva beszélni.

– Ahogy ön is mondja, itthon mintha valamiféle XIX. századi családmodell éltetése lenne a követendő, szemben a felvilágosult nyugati gondolkodással, a családon belüli szerepek megosztásával. Mi a gyökere az egyik gondolkodásnak, és mi a másiknak?

– Mára világos, hogy a „művelt Nyugat” mintáinak másolása, ami az 1989 utáni Kelet-Európa neoliberalizációja volt, nagyrészt kudarcot vallott. Nagy szerepe van ennek az „Európa” iránti illúzió bukásának, annak, hogy majd elérjük a társadalmi nemek egyenlőségét és főleg a nyugati életszínvonalat. A strukturális problémákra és egyenlőtlenségekre jött az illiberális válasz, mely kirekesztésre és gyűlöletre épít, de egy élhető és valós alternatívát állít a jelenlegi helyzetben. Az a feladat, hogy ezzel szemben kell egy másik élhető és valós alternatívát megfogalmazni, nem pedig az, hogy reaktívan az illiberalizmus működését leírjuk és bíráljuk, hiszen ezt a feladatot már nagyjából elvégeztük.