Mindenki tudja, hogy milyen is az: egy májusi napon, úgy késő délután felé, közel alkonyatkor, mikor még meleg van, de azért kellemetlenül hűvös éjszakai szelet ígér az ég pírja nyugaton, az ember magára kap egy könnyű kis valamit, egy átmeneti kabátot, mondjuk egy nyárias zakót, vagy egy finom bőrdzsekit – lehetőleg minőségi kecskebőrből, hogy tényleg könnyű legyen az a bizonyos átmeneti sörös kabát –, és nekiindul az átmenetiségbe öltözött ember az estének, és tele van a szíve reményekkel, ígéretekkel és mámoros képzetekkel.
Nem tudni persze, hogy ezek a remények, ígéretek és mámoros képzetek mitől keletkeztek, miért jelentkeztek és meddig tartanak vajon, de ez ilyenkor nem is fontos, csak utána, úgy értem, a kiábrándulás után lesznek fontossá, márpedig a másnap és vele a kiábrándulás olyan könyörtelenül és feltartóztathatatlanul eljön, mint a kora reggeli vizit a detoxikálóban.
De itt még nem tartunk.
Ott tartunk, hogy az ember majdnem boldog (azért majdnem, mert teljes boldogság nincsen, csak megfelelő mennyiségű sör elfogyasztása után), és indul neki az ember az estének az ő átmeneti sörös kabátjában, amit azokra a sörözésekre tartogat, amelyeket magányosan akar megejteni, mert súlyos gondok emésztik kívül-belül, s ilyenkor nem akar az ember mások terhére lenni. Mondjuk egy nőnek a terhére.
Mondjuk.
Nem akar az ember egy nőnek az átmeneti kabátja lenni. Ami most egy szimbólum. Az „átmenetikabát-lét” szimbóluma. Ezt a fogalmi konstrukciót most alkottam az önök szórakoztatására és annak az állapotnak leírására, amikor az ember úgy érzi magát egy nő mellett, mintha ha az a nő csupán csak egy átmeneti kabátként tekintene rá.
Most jó lesz, erre az estére, erre a hétre, erre a hónapra, erre a szezonra, de hosszú távon nem lesz jó, mert hosszú távon másfajta szövet, másfajta szabás, másfajta fazon kell. Egy másik fazon, úgy értem, másfajta férfi. De ezt a nő gondolja rólunk, és nem mi őróla – csak hogy értsék az imént konstruált „átmenetikabát-lét” fogalmát.
Van az úgy, hogy a férfinek fel sem tűnik: jé, de hiszen ennek a nőnek ő csak afféle átmeneti fazon. Idényférfi szezonális használatra. Akciósan. Mert az átmeneti kabát – oppardon, férfi – amúgy nem kerül sokba a nőnek, mármint érzelmileg. Az ilyen férfit könnyen le lehet akasztani a fogasról és még könnyebben le lehet dobni a sarokba. Jó, nem a sarokba, hiszen rendes, jóravaló nő a kabátját nem a sarokba dobja, ezt csak a drámai hatás kedvéért írtam. Az átmeneti férfit nem dobhatja a nő a sarokba, mert a lakásába eleve be sem viszi. Úgy értem, egy ideig beengedte, bevitte, sőt, még kérlelte is, hogy menjen be, csábította – aztán eljött a pillanat könyörtelenül, mint a reggeli vizit a detoxikálóban, és a szóba forgó nő megvonta azt a szép vállát: ó, már más idők járnak, mondta a nő, most nekem más fazon kell.
Na, valami ilyesmit gondol az ember az ő könnyű és átmeneti sörös kabátjában, amikor nekiindul az estének egyedül, és tele a szíve reményekkel, ígéretekkel és mámoros képzetekkel. Egyedül sörözik ilyenkor az ember, ezért olyan helyre kell beülnie, ahol pultozni tud. A sörös ember ugyanis fölöttébb jólnevelt és ismeri a vendéglátóhelyek íratlan etikettjét: egy sörös ember egyedül nem foglal el egy négyfős asztalt. Ezért ülnek a bánatos sörivók a pultnál egyedül. Nem azért, mert nem szeretnek az asztalnál ülni. Nagyon is szeretnek, de nincsen kivel. Megy az ember a májusi estében, az átmeneti sörös kabátjának zsebébe mélyeszti a kezét és megy előre, és a fejében már ott kavarognak az elképzelt mámor hullámai, amelyekre fölkapaszkodik majd, mint egy szörfdeszkás az óceán habjaira és repül!
Igen, az átmeneti sörös kabát egyik lényegi tulajdonsága, hogy adott esetben repülni is lehet vele, mint a mesebeli repülőszőnyeggel, csak megfelelően sokat kell hozzá inni. Gyógyszerre. Amit amúgy senkinek nem javaslok, nem is azért mondom, hogy népszerűsítsem ezt az életveszélyes sportot, ezt a gyógyszeres-piás szörfözést a megrészegült tudat tarajos hullámain.
Nem, nem, nem szabad!
De néha nem lehet mást csinálni. Tényleg nem. Főleg olyankor, ha az embert, mint egy átmeneti kabátot, lehajintották egy sarokba (drámai szimbólum!) és feléje se néztek utána. Nem mintha az jó volna, mármint ha a sarokba dobott emberre úgy alaposabban ránéznének, mert nem volna ő szép látvány olyankor. Nagyon nem volna szép.
Mert a mámoros májusi este hajnalra átváltozik jéghideg pokollá, a sörök pedig, amelyeket a sörivó ember oly jóízűen vedelt, mérgeknek tűnnek, lassan ölő mérgeknek, de nem baj, az a dolguk, hogy pusztítsák a sörivó embert, aki az átmeneti lét állapotában van, a köztes lét mezején, az életen túl és a halálon innen, egy üresnek tűnő pusztaságon, ahol nem vár rá senki, csak akasztófa, amire az átmeneti kabátot föl lehet akasztani.
Ez nem szép gondolat, ez nem szép kép, ez az akasztófás, de szeretnék azzal védekezni, hogy ennek az írásnak az elején nem tettem rá ígéretet, hogy most csupa szép gondolatot és képet fognak tőlem olvasni.
Van ez így. Most így van ez. Most ez van.
