Meghibásodott a három-négy éve vásárolt karórám. Sebaj, gondoltam, gyorsan megcsináltatom. Az órás azonban magasabb árat mondott, mint amennyiért az órát vettem, vagy amennyit egy újért kellene fizetnem. Így aztán „a javítás nem gazdaságos”, és ezért előkotortam az immár ötven évesnél is öregebb órát (vagy a tizennyolcadik születésnapomra, vagy az érettségimre kaptam apámtól), amelyik hibátlanul működik ma is. Igaz, nem elemes, úgyhogy naponta fel kell húzni.
Nézegetem az új és immár hasznavehetetlen órát: nem extrán divatos, de nagy átmérője és vastagsága, no meg formatervezettsége kétségtelenül mutatja, hogy jóval fiatalabb, mint a másik (ami azért szintén nem tűnik muzeális darabnak). Mindkettő fémszíjas, egyszerű számlappal, mindössze három-három mutatóval. És ekkor belém villan a felismerés, hogy az új órába beépítésre került valami, ami a régiben nem volt: a TERVEZETT AVULÁS.
Pici magyarázat, ha valaki netán nem ismerné a fogalmat: valamikor (úgy nagyjából száz éve) az ipar igyekezett minél jobb és tartósabb termékeket előállítani, amit megkönnyített, hogy ez idő tájt születtek új anyagok, gépek, technológiák . Valaki vagy valakik azonban rájöttek, hogy a tartós termékek szűkítik a piaci lehetőségeket: a vevőből csak akkor lesz visszatérő vásárló, amikor a termék tönkremegy.
E felismerésnek számos következménye volt-van: bizonyos területeken divattrendeket lehet diktálni, más termékeknél a szüntelen (és gyakorta teljesen felesleges) fejlesztésekkel lehet elérni, hogy az amúgy még tökéletes termék kidobásra kerüljön (ezt hívják erkölcsi avulásnak, amikor „ciki” a tavalyi fürdőruhában kimenni a strandra, amikor „égő” egy régebbi mobilon sms-ezni vagy fb-ozni).
Más területeken a minőség rontása mutatkozott alkalmas megoldásnak, mondjuk a fém alkatrészek műanyagra cserélése rögtön felére, harmadára csökkentette a termék élettartamát, miközben még költségmegtakarítást is hoz.
E két magatartást még egy tetszetős elmélettel is meg lehetett támasztani: ha egyszer a termékek egy-két év alatt amúgy is kimennek a divatból, akkor a fizikai élettartamuknak sem kell ennél tovább tartania. Ha gyenge anyagokat, rossz minőséget adunk, akkor ezzel tulajdonképpen a vevők érdekeit szolgáljuk…
A folyamat betetőzése, hogy ezeket a vackokat megjavítani sem lehet. Vagy azért, mert az alkatrészek eleve hozzáférhetetlenek (mondjuk, ahol régen csavarok voltak, most ráolvasztott műanyag képez „oldhatatlan kötést”), vagy pedig – mint az órám esetében – a javítás aránytalanul drága.
A vállalatok szempontjából mindez érthető. Őket a tulajdonosi (másként: a profit-) érdek hajtja. Ők sem gonoszságból termelnek így és ilyeneket, hanem mert úgy kell ma is nyereségesnek lenniük, hogy közben gondoskodnak a holnapi-holnaputáni keresletről is. Ez a piacgazdaság (másként: kapitalizmus) törvénye és hajtóereje.
Igen ám, de az egyéni és vállalati önzés – minden nap látjuk, tapasztaljuk – oda vezet, hogy feléljük a Föld természeti kincseit és energiahordozóit, eközben szennyezzük és élhetetlenné tesszük a környezetet, kiirtjuk oxigént adó erdőinket, meddő sivataggá teszünk korábban termő területeket. Az idő előtt leselejtezett termékekből pedig óriási szeméthegyeket emelünk. Magyarán és röviden: a vesztünkbe rohanunk. (Természetesen akadnak vállalkozók, akik újrahasznosított anyagokból dolgoznak, mások a jövedelmek igazságos elosztására törekszenek – ezek száma és gazdasági súlya azonban elenyésző, és szinte kizárólag a tulajdonos elkötelezettségén múlnak.)
A karórám javíthatatlan – ez egy dolog. Az viszont egy másik – sokkal fontosabb – kérdés, hogy gondolkodásmódunk vajon javítható-e. Ha igen, akkor igencsak ideje lenne nekikezdeni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.