Orbán Viktor már csak egy népmesének nézi egész Magyarországot, és úgy is beszél

Lassan mondom, hogy mindenki megértse – az Orbán Viktor beszédeiben és interjúiban megjelenő társadalomképet, az abban szereplő folklórelemeket egy etnológus közreműködésével elemeztük.

A jelenlegi magyar miniszterelnök verbális megnyilatkozásaiban gyakran kitér a magyar vidék, a magyar népi kultúra méltatására, szokás szerint a folklórból vett sztereotípiákkal határozza meg a magyar társadalom tagjait. Napjainkban a kormánypárt retorikája nem nyitottságra ösztönzi az állampolgárokat, hanem kiszolgálja a társadalom hiúságát, bizonygatja, hogy „mi, magyarok” tudjuk, valójában mindent jobban tudunk a környező népeknél.

Az évtizedek során szépen lassan formálódott át a Fidesz-retorika és maga Orbán Viktor is. A miniszterelnök karakterváltása szembetűnő: politikai pályájának első szakaszára jellemző öltönyös, polgári értelmiségi attitűdnek, a jólfésültségnek ma már nyomát sem látni, Orbán Viktor most a nép barátjaként tűnik föl; „vidékiesedése” többszintű, az átalakulás kihat az öltözködésére, a közösségi oldalán megjelenő tartalmakra.

Hogy mennyiben igazak ezek az általánosítások, miért és mire használja a folklórt a politikai közbeszéd, arról Vincze Kata Zsófia, néprajz- és kulturális antropológus kutatót kérdeztük, aki az interjú elején leszögezi: a néprajztudományon belül sok neves szakember más véleményen van, másképp is értelmezik a népi kultúra határait és használatát, azaz másképp elemeznék a nemzethez szólást, az általam elmondottak magánvéleményként értelmezendők.

A népi kultúrát természete miatt javarészt csak felületesen ismerjük, mégis erős kép él bennünk róla, a kutató azt mondja, a közbeszédben hivatkozott népies, népi kultúrát voltaképpen a kor értelmiségi rétege alkotja meg. Az „ősi”, „régi’, ’népi” fogalmak valójában olyan metaforák, amelyek tudományos szűrővel értelmezhetetlenek. Hasonlóan homályos az „eredetiségre”, „hagyományosságra” hivatkozni, hiszen ez egy-egy közösség belső koncepcióját jelzi, amit ők hagyományosnak, örökségüknek érzékelnek. A népi kultúra nem ősi. Éppen a ma megszólított „nép”, ha már nép lett a társadalomból, nem a csűrben található meg, hanem a Facebookon és a TikTokon.

Nem vagyunk egyedül

Orbán Viktor ezzel szemben gyakran hivatkozik a magyar emberre, a hagyományos magyar értékekre, ezek létezéséről Vincze Kata Zsófia így vélekedik: – Sokan vitatnák, de a szakma zöme megegyezik abban, hogy egy-egy „nép”, pontosabban egy közösség, csoport, nemzet leírása legfeljebb felszínes sémákban lehetséges. Ez pedig legtöbbször romantikus ostobaság, viszont egy egész nemzet jellemzése, mintegy „nemzetkarakterológiaként” egyenesen veszélyes. Az „eredeti”, „ősi”, „tiszta magyar” folklór csak a lelkünkben él egyediként és sajátként, ugyanis különböző kultúrák nem egymás mellett élnek, hanem egymással. Európán belül aligha beszélhetünk csak egy népnél fellelhető népmeséről, közmondásról.

Ezek szerint annak sincs értelme, hogy az ősi magyar vendégszeretetre hivatkozzunk? – vetődik fel a kérdés. – Kevés népről mondhatnánk el, hogy nem szereti önmagát vendégszeretőnek feltüntetni, az idegen segítése, befogadása, az idegen lény későbbi hálája gyakori motívum a népmeséinkben. Legegyszerűbb ismert példa, a Mátyás király-mesékben a gazda alakja, aki nem fogadja be az szegény vándornak öltözött királyt, így pórul jár, ám aki befogadja, jutalmat kap – válaszol Vincze Kata Zsófia. – Viszont megvan a vendégszeretet határa is, megfigyelhető ez a népmesékben, de ténylegesen kimutatható a népszokásokban: „suba subához, guba gubához”, azaz az endogámia szigorú kötöttsége jelzi, mégsem annyira befogadó a nép. Gazdag-szegénnyel, szomszéd település idegenjeivel, de még a beköltözött „jöttmenttel” sem volt könnyű házasodni, a vallási vegyes házasság tilalmáról nem is beszélve. Az idegentől való félelemkeltés, ahogy a legtöbb kultúrában, a magyar nyelvűben is megtalálja azon „ősinek” titulált ’értékelemeket’, amelyek mentén az újítástól, az idegenként megfogalmazott ismeretlentől való elzárkózás kialakítható – fűzi hozzá.

Feltámadó gazdaösztönök

Orbán Viktor évek óta szereti beszédeiben kiemelni a vidéket, falusi miniszterelnöknek vallja magát, gazdaösztönökről beszél, sőt egyik kijelentése szerint „a magyar férfiember archetípusa a gazda, a vidéki ember ugyanis úgy gondolkodik, hogy van egy terület, annak van határa, világos kiterjedése, és az ottani életminőségért, rendért, a területből való megélhetésért, a dolgok menetéért ő a felelős”, erről a gazda-képről a néprajzkutató így vélekedik, a terület védelme, annak mitizált otthonosságérzete szakrális biztonságot sugallhat, szemben a profán, „pogány” idegennel.

Ez természetesen számos kultúrában ugyanígy jelen van. Akkor van gond, ha az otthon erővel, felsőbbrendűséggel és nem a jó-szomszédság motívumával párosul. Akkor pedig még nagyobb gond van, ha nemcsak a jószomszédot idegenítjük el, hanem a ház belső lakóit is. Ez a narratíva felértékeli a ház körüli talpalatnyi földet vérrel verejtékkel földművelő ideálját, a szegénység erkölcsösségét, szemben például a hatalmi helyzetben lévő adószedővel, bíráival, vagy a spekuláns bankárral. Ez a képzet a kommentárfolklórban is visszaköszön, például a brüsszeli bürokraták kifejezéssel. Igen, ez is folklór, vagy folklórként működik, azaz az internet népének kommentjeiben kihangosítva köszön vissza a politikai diskurzus jelentésmegfejtése, itt derülnek ki kristálytisztán, hogy a magyar állampolgárok, magyarok között ki számít igazi magyarnak és „idegenszívű” nemzetellenségnek.

Kisajátított motívumok

A miniszterelnök gyakran alkalmazza a szólást: átlát a szitán, a magyar népről állítja ezt, megteremtve az összetartozást, az együtt gondolkodást; a népnek több rétege van, a politikának olyan üzenetre van szüksége, amit mindenki ért és befogad. – Azt hiszem, a mai politikai diskurzus nem is a népi kultúrát próbálgatja, hanem egyfajta szegénynépi-népszegénységi lelki igényre apellál, hiszen a társadalom sokféle, Búcsúszentlászlótól Felcsútig a vidéki lakosság másképp gondolkodhat. A szegénység alatt itt szellemi leszegényedést is értek. az anakronisztikus, népiesített terminusok használatával egy hamis nosztalgia érzetet melenget, például az évből, esztendő lesz. A jelen politikai beszéd az úgynevezett „kettős beszéd” a féligazságok álcázása, néhol metaforikus, maszatos, hiányos, de könnyedén megtalálja a hallgatóságát.

Ez a fajta metaforákkal tűzdelt beszéd arra is szolgál, hogy a népi kultúrából származó történetelemeket egy rendszer a saját narratívája szerint használjon föl, érdekes módon az irodalmi szociográfia műveiből sosem hoznak példát. – Valóban, néha érzékelem a politikai narratívákban használt népes elemek a gyerekeknek szánt feldolgozásokra utalnak, nem mennek mélyebbre a Magyar népmesék-rajzfilmsorozat kedves bölcsességeinél, ami talán komfortérzetet próbál megteremteni a krízishelyzetben azzal, hogy otthonos nyelvbe rejti a ’szegénylegény elnyeri majd a fele királyságot’ reményét.” Idei március 15-i beszédében a miniszterelnök a következőt mondta, „legyen előbb erőnk, és aztán legyen igazunk” – a mondat valójában a „többet ésszel, mint erővel” közmondás megfordítása, a jelenségről Vincze Kata Zsófia ezt mondja, a népi kultúra fel- és kihasználása, nem mindig utal tudatlanságra, hiszen a folklór variálódik, változatokban él, de azért mégsem áll fejre. Az ilyen ellenkezőjébe fordított csínyek kevesebb embert gondolkodtatnak el, ám annál többeknek dobbanthatja meg a szívét. Érdekes felvetés, ugyanis Orbán Viktor idei győzelmi beszédében úgy fogalmazott: „végül a szív győz”, a népdalok világát idézi a félmondat, és valójában nagyon pontosan leképezi a jelenlegi politikai közbeszédet: kisajátítja és kihasználja a népi kultúrát, egyben elidegeníti azokat, akiknek a szíve nem erre dobban. A miniszterelnök jól beszél, csak lehet, hogy nem minden magyar állampolgárhoz.