- Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye (részlet a középkori krimiből)

Az ólmozott kocka úgy készül, hogy tulajdonosa az egyik lapja felől megfúrja, és ólmot önt bele, nehezebbé téve ezzel a kocka adott oldalát. Ha nem bukik le: jól jár. Ha igen, akkor rosszul. Nemcsak az ebül szerzett pénzt veszik el tőle, de a kockát is átverik a tenyerén.

A törvény viszont nem számolt azzal, hogy a kockák csontból vagy fából voltak, és előbb széttörtek a hóhér kalapácsának ütése alatt, semmint átmentek az elítélt kézfején. Legfeljebb néhány szilánkjuk fúródott a bőr alá, de ezt a bűnös aligha érezte: kezének csontjai előbb törtek apró darabokra az ütések alatt, mint a hamis játékszer.

Marcus, hogy a törvény betűje jobban érvényesülhessen, és a bűnös se szenvedjen a felesleges tortúra miatt, egy kováccsal olyan vasszöget készíttetett, amely egy sarkára állított kockában végződött.

A kockát vörös izzásig hevítette a serpenyőben (hogy rögtön kiégesse a sebet), és így ütötte át az elítélt tenyerén. A sikerhez az is kellett, hogy a bűnös ne rántsa el a kezét. Ebben Caspar és Menyhért volt a segítségére: a néma cseh hátulról térdre kényszerítette és nyakát átkarolva leszorította az áldozatot, Menyhért pedig, aki egykor ökröket fogott le, a tönkhöz préselte a kézfejet tenyerével felfelé, olyan erővel, hogy satu sem tarthatta volna erősebben.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az elítélt keze leszorítva feszült a tönkön, odáig, hogy Menyhért elengedte az átütött kézfejet, majd Marcus felmutatta a piac népének, általában egy perc sem telt el. Ezúttal is simán ment minden. A parázs izzott, a kocka vöröslött, a hamiskockás ordított a fájdalomtól. Balthasar gyolcsot tekert a kezére, s miközben a poroszlók elvezették, a nézőközönség zajos éljenzéssel tapsolta meg Marcust. Elégedettek voltak a látottakkal meg az általa kiváltott kellemes borzongással. A bűnös meglakolt, igazság szolgáltatott, a világ rendje helyreállt.

Ez az ítélet volt a nap legvéresebb momentuma.

A többi ehhez képest szinte szóra sem volt érdemes.

A pellengérnél egy-két óránként váltották egymást a városháza pincéiből felhozott foglyok. Ki szégyenkövet, ki táblát kapott a nyakába, a paráznák szalmakoszorút és szégyenálarcot, kettejük hátán a vesszőnyalábok jártak táncot. A piac rendjét nem zavarta meg rendbontás, és délután a kofák is jól viselték magukat. Mintha a tudat, hogy a király a városban van, fékezőleg hatott volna Buda népére. Marcus időnként a palota felé pillantott: legmagasabb pontján, az István-torony csúcsán ott lengedezett a hollós királyi lobogó, jelezve, hogy Mátyás Budán tartózkodik, és tizennégy esztendős feleségével együtt készül a koronázásra.

A ceremónia fontosságát jól jelezte a mind több idegen, aki távoli országokból érkezett meghívott vendégként Budára, tekintélyes kísérettel. Polgárházaknál szálltak meg, és ha már itt voltak, a várakozás napjait tárgyalásokkal és szórakozással ütötték el. Vajon egyikük kíséretével jöhetett a háromfa hölgye az országba? – tűnődött Marcus, ahogy figyelte és hallgatta a beszédükkel, viseletükkel, viselkedésükkel a budaiaktól elütő embereket a piac zajos-szagos-színes forgatagában.

Bárhogy is volt, senki nem ismerte fel a rajzról a nőt. Sok embernek megmutatta a vérpad környékén, és még többnek mutatta volna, ha nem ódzkodnak személyétől és a mellette fenyegető árnyékként lépdelő Hentestől. A kutyát gyakran magával vitte a városba. Ha nem lett volna elég a vérszínű palást, akkor ott volt a véreb, végképp elrettentve mindenkit attól, hogy megjegyzést tegyen rá, nemhogy közeledjen feléje. Néhányan keresztet vetettek, mások talán utánaköptek vagy szerencsehozó talizmánjaikhoz nyúltak. Megszokta. Fel sem vette.

A háromkirályokkal viszont rendszeresen meg­esett, hogy a gyerekek utánuk füttyögtek, rohadt gyümölccsel, kővel, hógolyóval dobálták, csúfolták, kinevették őket. Menyhért gyakran füstölgött ezen, ő pedig többször tett javaslatot a tanácsnak, hogy valami módon tiltsák meg ezt a csúfságot, hisz segédei legalább olyan fontos munkát végeznek, mint ő maga. Mindeddig kevés foganatja volt a dolognak.

– Megmutattam több nőismerősömnek, de egyikük sem látta korábban – mondta Menyhért, amikor fél négy felé előkerült, és elkezdték összeszedni a szerszámokat a vérpadon. Hasonló eredményre jutott Marcus is, pedig a foglyoknál is érdeklődött a börtönben, ám attól óvakodott, hogy a városháza hivatalnokait faggassa. Megkapta már párszor, hogy törődjön a maga dolgával. Nem volt kedve újra ezt hallgatni. A körsétának egyedül Hentes örülhetett, akit a mészárosok meg az alkalmi sütödék tulajdonosai megajándékoztak néhány csonttal és húsdarabbal, amiken elrágódhatott a vérpad alá heveredve.

– Utólagos engedelmeddel egyiküknél otthagytam a rajzot. Azt mondta, körbekérdez. Este mész Reginához?

– Eddig úgy van – bólintott Marcus.

– Reméljük, ő tud segíteni, ha már ennyire megszállottja lettél ennek a halottnak. Csak aztán nehogy féltékeny legyen – kacsintott Menyhért, és felnevetett.

Caspar és Balthasar megtartották a rajzot, és megígérték, hogy a következő napokban jártukban-keltükben érdeklődnek tovább. Épp a kocsiért indultak volna, hogy begyűjtsék a piac végeztével maradt állattetemeket (ez is rájuk maradt, de legalább volt mivel etetni a kutyákat), amikor orrukat megcsapta az ismerős fertelmes bűz, Melchior állandó kísérője. A férfi kordéja bakján ült, szolgahadával, a vándorpatkányokkal körülvéve, akik úgy kísérték, mint valami fejedelmet.

– Salve, Marcus! – köszöntötte a hóhért a vérpadhoz érve. – Üdv néktek, háromkirályok! – így meg a vérpad szélén üldögélő, lábukat lóbáló hóhérsegédeket. – Neked is, fenevad! – hajolt lejjebb Henteshez. A kutya válasza dühödt morgás volt. – Jó sok szemetet hagytak itt ma a piacozók – nézett szét Melchior az utcán, majd nagyot szippantott a levegőbe. – Érzitek ezt a szagot?

– A tiédet? – kérdezett vissza utálkozva Menyhért. – Vagy a lószar és a dögök szagát?

– Ez a pénz szaga – kuncogott Melchior. – Csengő aranyak lesznek belőlük! De a dögöket ti szeditek össze, nem én!

– Igazán hozzácsaphatnák ezt a megtisztelő feladatot a tieidhez! – morogta Balthasar. – Lehetnél a dögök ispánja, ha már a szar királya vagy!

– Ezt inkább meghagyom a ti hármas királyi címetek mellé.

– Nyugalom – szorította meg Caspar vállát Marcus. A néhai zsoldos feszülő izmai elernyedtek az ujjai alatt. – Menjetek, és szedjétek össze, ami van – adta ki a parancsot a háromkirályoknak. Azok némi morgolódással munkához láttak, oda-odaszólogatva Melchior utcát söprögető és lócitromokat szedegető szolgáinak.

– Szép, tiszta munkát végeztél a szerencsejátékossal – jegyezte meg Melchior a bakról. – Várható legközelebb valami véresebb? Karlevágás, lefejezés?

– Ez nem rajtam múlik. Fordulj panasszal a tanácshoz vagy a királyhoz, ha hiányolod ezt a fajta látványosságot.

– Ó, a király! Van épp elég gondja-baja.

– Biztos meghallgatna. Koronás fők vagytok mindketten.

– Mondasz valamit – dörzsölte meg hunyorogva az állát Melchior. – Ráadásul ugyanúgy szarkupacokon uralkodunk. Csak ő egy országnyin, én meg egy városnyin.

– A hollók pedig ott köröznek mindkettő felett.

– Akárcsak a bitóid fölött – jegyezte meg Melchior, majd hirtelen összevonta busa szemöldökét. – Mit mutogat ott Balthasar a patkányaimnak? – pillantott kérdőn Marcusra, szemére csúszó sapkája alól.

Marcus rövid habozás után úgy döntött, a rajz többet mond annál, mint ha hosszasan magyarázkodna. Elővette a nála lévő arcképet, és bármennyire is viszolygott attól, hogy a szar királyának bűzhödt ujjai közé kerül, átnyújtotta az öregembernek.

– Van valami, amit nem mondtál el nekem, Marcus barátom? – kérdezte a Mistgraf, felismerve az arcot. – Kétségeid támadtak, hogy valóban öngyilkos lett?

Marcus a fejét rázta.

– Csak tudni akarom, ki volt.

– Egy szajha – köpött oldalra Melchior. – Kell ennél több?

– Nekem igen.