Illyés Gyula;Ozorai példa;Nemzeti Színház;Rákosi-korszak;

2022-05-22 09:04:00

A színjátéktól a színműig - Az Ozorai példa és előzményei

„A líra mellett a történelmi drámát tartotta a legalkalmasabb műfajnak a nemzeti tudat ébren tartására és formálására. Az Ozorai példa c. színjátékának bemutatója 1952. május 22-én volt a Nemzeti Színházban. A darabot Kossuth-díjjal tüntették ki… Film készült belőle (Föltámadott a tenger), melynek forgatókönyvét ő írta” – olvassuk a Magyar életrajzi lexikonban. Az utolsó állítás téves, hiszen Illyés Gyula Két férfi című 1950-es filmregénye nyomán hódít a vásznon Bem József (Makláry Zoltán) és Petőfi Sándor (Görbe János). Tüskés Tibor Illyés monográfiájában megtaláljuk a darab régebbi címét (Hazafiak), s azt is, hogy „eredetileg operaszövegnek készült”, de ennek másutt nincs nyoma. Sokkal érdekesebb ennél a színmű megírásra ösztönző körülmények rekonstruálható története.

A magyar írók 1951. április 27-30-án tartott első kongresszusán Darvas József közoktatásügyi miniszter közel háromórás nyitó referátumában úgy mutatta be "irodalmunk fejlődésének történelmi szakaszát", hogy abban meg sem említette az egyedüli Kossuth- és József Attila-díjas Illyés nevét. Nem hangzott el Devecseri Gábor, majd Benjámin László és Tóth Gyula, a Dunai Vasmű Építője című lap szerkesztője hozzászólásában sem. Ő elmondta: „Az utóbbi időben néhány írótársunk tisztelet-látogatásokat tett Dunapentelén… Nem elég ehhez három nap vagy egy hét, sőt még két hét sem. Az ilyen munkában – véleményem szerint – hónapokon keresztül kell közvetlenül résztvenni [!].” Illyés, aki hírt kapott arról, hogy ajánlatos lenne ellátogatnia a jövendő Sztálinvárosba, kissé hiábavalónak érezhette egy héten belül megejtett utazását…

Darvas referátumának vége felé, jócskán elkésve megérkezett a Szovjet Írók Szövetségének küldöttsége, s a kongresszus tagjai a beszámolót megszakítva „felállva, dübörgő tapsviharral fogadják” Borisz Polevojt és két társát. Az Egy igaz ember szerzője Tóth Gyula után kap szót, s ő az, aki először említi a költőt: „Sürgősen kiadásra készítjük elő a mai magyar költők antológiáját: Illyés Gyula” – és még nyolc szerző – „költeményeiből”.

Sem a megnevezés, sem a sorrend nem lehetett közömbös Illyés számára, s már-már megnyugodhatott volna, de Karinthy Ferenc után az egyharmad-kötetes poéta, Kövesi Endre következett. Tüskés csupán „egy fiatal, azóta disszidált költő” megnevezéssel illeti. Rónay László A magyar irodalom történetében: „Kövesi Endre (1929) Pál Józseffel és Tímár Györggyel együtt jelentkezett először (Három fiatal költő, 1951), lírai vénája azonban elapadt.” Erdődy Edit és R. Takács Olga már nem ennyire kíméletes: „a szocialista átalakulás iránti harsány, túlzott lelkesedésnek adott hangot”. Tüskés kifejezéseivel élve „Illyést otromba támadás éri”, „nyílt színvallásra szólítja föl az »útitárs« írót”, „provokatív kérdést” intéz hozzá.

Nem hihetjük véletlennek, mert az első nap kötelező megszólalói után közvetlenül hangzik el, s nem zárhatjuk ki azt sem, hogy megrendelésre született. Fontosabb ennél maga a valóságos kérdésözön. „Megkérdem tehát most Illyés Gyulát, miért nem jön közénk? Miért nem akar az új magyar írónemzedék tanítója és tapasztalt barátja lenni? (…) A felszabadulás óta sokszor már türelmetlenül kerestem, vajjon [!] hogyan ír a magyarság nagy költője erről az életről? Bevallom, eddig csalódtam, de azt hiszem, az egész dolgozó nép nevében mondhatom, csalódtunk Illyés Gyulában. A sztálini Vörös Hadsereg szétzúzta a fasiszta elnyomókat, a Kommunista Párt felosztotta a földeket, országunk hatalmas barátra talált a kommunizmust építő Szovjetunióban a testvéri népi demokráciák oldalán. De Illyés Gyulának nincs ehhez szava. (…) Kérem…, válaszoljon nekem itt a Kongresszuson, vagy írásban az egész nép előtt, mi a véleménye pl. a termelőszövetkezeti mozgalomról, a csatornázásról, vagy tervünk büszkeségéről, a Dunai Vasműről?” „Élénk taps”, de még kínos percekig izzasztják a kipécézett költőt: „Milyen jó lenne, ha Illyés Gyula úgy szeretné a magyar népet, mint a magyar nép az ő verseit! (…) Illyés Gyula nem ülhet »valahol középen«. Mert ilyen középső hely nincs. Döntenie kell. (…) Nos, az urak már kezüket dörzsölgetik, remélve, hogy szennyes bandájukhoz édesgetnek egy nagy magyar, szegényparaszti költőt. Mi pedig bízunk abban, hogy Illyés Gyula az eddiginél is következetesebben folytatja életművét osztálya oldalán.” Alanyi költőtől ennyi fantázia szinte más sok is… Befejezésül saját, legendássá vált epigrammáját fordítja vissza szerzőjére: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sej, ma nem azzal / kellene, honnan jössz, azzal ecsém, hova mész.” S persze a záró szavakat „nagy taps” fogadja, de azért nem az a „hosszan tartó”, mellyel a következő Jorge Amadót köszöntik. Vele be is fejeződött az első nap.

Másnap, mintha szintén rendelésre tenné, Sándor András kap szót a társelnök Veres Pétertől, akire sebtében ráfogja: "»Paraszti jövendő« című könyvében kispolgári parasztországot ajánl". Hamarosan Illyésre tér: „Mert vannak, akik ismerik a tegnapot, a magyar paraszt tegnapját; no de ha megálltak a tegnapnál – mint például Illyés Gyula – meg tudják-e festeni mai arcát? Illyés Gyula ismeri a puszták népét a 30-as években, de ismeri-e ugyanúgy a puszták népét ma?”

Nem sokkal ezután, de már csak az érintett hozzászólását követően Veres Péter tartással védi meg, merészen kitérve a provokáció hamis gyökereire. „Sem a történelmet, sem az irodalmat nem lehet – legalább is sokáig – becsapni. Tegnap itt egy fiatalember, Kövesi Endre úgy állította be a beszédét, hogy úgy szeresse Illyés Gyula a magyar népet, mint ahogy a magyar nép szereti Illyés Gyula verseit. (…) A nép azért szereti őt, mert ő is szereti a népet, a népet pedig nem lehet becsapni.” Ezt könnyen kijelenthette a volt parasztpárti honvédelmi miniszter, mert már elhangzott a válasz, s „hosszan tartó, nagy taps” jutalmazta a költő Az építőkhöz című, félkésznek mondott versét. Illyés gondosan kitért felszólalásában a három Kövesi-kérdés közül kettőre: a tsz-mozgalomról nem beszélt (naplójában 1959-ig a tsz szót sem írta le!), de érthette bárki ezt a következő kitételre: „láttuk a Sárvízcsatorna [!] tájának dús vetéseit”; azonban a Dunai Vasműről emberi oldalról, tágabb összefüggéseket vonzó lelkesedéssel szólt.

Egy napig el is hihette, ahogy később Kolozsvári Grandpierre Emil fogalmazott: „elegánsan kihúzta fejét az orvul nyakába hajított hurokból”. Az utolsó napon, április 30-án azonban Révai József főideológus hosszú perceket szánt személyes bírálatára. S ha az MDP KB kulturális vezére azt állítja, „nincs a magyar irodalomban Veres Péter-probléma”, „és mert kételkedni kell, ezért volt és még van is Illyés-probléma”, az fölér egy szellemi motozással. „Illyés Kövesinek verssel felelt. Lefegyverző felelet. De felelet-e ez a vers? Igen is, nem is! (…) Nemcsak szép vers, de vallomás is, kiállás is. De ki tudja, hogy erre további lépések következnek-e, hogy erre az »egy lépésre« nem jön-e »kettő visszafelé«?” (Akkoriban értették az utalást: Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra – Pártunk válsága című művében "feltárta az állhatatlanok opportunista ingadozásait és politikai jellemtelenségét".) A magánéletbe való beavatkozásként elhangzik az is: „A baj az, úgy hiszem, hogy Illyésnél valóban van valami »kettős kötöttség«. Az egyik: kötöttség bizonyos barátokhoz, akiktől nem tud megválni, annak ellenére, hogy ezek a barátok a szocializmust építő népnek hátat fordítanak. A másik kötöttség: Illyés Gyula kötöttsége a magyar dolgozó néphez… Ez a gyermekkori szerelem – minkét értelemben – Illyést a néphez, a munkásosztályhoz, a kommunista párthoz köti. De a kettős kötöttség megvan és az egyiket fel kellene számolni. Nem kétséges, hogy melyiket.” Majd álságosan Petőfi példájával ösztönöz erre: „aki a baráti kötöttségeket könyörtelenül szét tudta vágni – bár bizonyára fájt neki is – ha többről volt szó: a néphez való kötöttségről.” A záró kijelentés is sokat sejtet: „Harcolunk Illyés Gyuláért. Harcolunk és harcolunk elsősorban akkor, amikor szókimondóan megmondjuk neki az igazat és keményen bíráljuk.”

Nem csoda, ha a megbírált ezután – felmérve lehetőségeit – az alkalmi kongresszusi válasznál nagyobb hatású feleleten törhette fejét. Prózában és lírában aligha tudott eleget tenni a sematikus kívánalmaknak: ezekből az évekből csupán rövid, a Csillagban megjelent, de kötetből kihagyott versek maradnak fenn. Egyetlen tér kínálkozik számára, a dráma. Illyés tehát – és ezt csak ma érezhetjük túlzásnak – életveszélyes helyzetbe került: vagy szakít korábbi, már gyanúsan szemlélt népies irányzatával, vagy önmagát meg nem tagadva, ezt felhasználva csattanós választ ad. Talán ezért és így ötlött fel benne az Ozorai példa megírásának gondolata.

Ezt Az élet hídja című színművéért Kossuth-díjra emlegetett, fő-drámavizsgáló Háy Gyula kongresszusi felszólalása is ösztönözhette. Szerinte millióknak hirdethetnénk a ’48-as szabadsághősök dicsőségét, ha Czibor János Gábor Áronról írott, 17 hónapja kész forgatókönyve filmmé lett volna, „de nem forgatták le, minden tervből kihagyták. A megokolás: a szabadságharcról másik forgatókönyv is készül, sokkal nagyobb írónk tollából.” Mindenki, de főleg Illyés tudta: róla van szó és a bevezetőben érintett, s csak 1953-ban elkészülő Föltámadott a tenger című filmről. Háy azt is kárhoztatta, hogy „felületes volt az anyaggyűjtésünk, kutyafuttában szedtük össze a tényeket”, ám ezenkívül „(a)z író kapcsolata a valósággal nem szorítkozhat csak anyaggyűjtésre; mély, személyes élményre van szükség”. Még Révai felszólalásában is akadt fogódzó. „Azt mondja [Illyés]: nem tud időszerű lenni az, aki a jelenben nem látja meg a jövő elemeit. Ez szóról-szóra igaz. Ez a megfogalmazás semmiben sem tér el attól, amit mi kívánunk és elvárunk a szocialista-realista irodalomtól, megkövetelve tőle a realizmussal együtt a forradalmi romantikát.”

E félmondat maradéktalanul megvalósul majd a születendő alkotásban, melynek már eddig is kalandos az előélete. Illyés a Nemzeti Színház fölkérésére több hónapja foglalkozott a mű megírásával. Leadott vázlata és az 1951. március 23-i dramaturgiai ülés szerint: „vígjátékot akar írni a szabadságharc idejéből. Nem helyes a tematika vígjátéki kezelése, viszont nem szabad elriasztani. Be kell hívni Illyést, hogy Major, Gellért és Benedek beszéljenek vele.” A holtpontra jutott vita az írókongresszus után merőben más irányba fordul…

Két héten belül tárgyal a színházzal s eljut a Történeti Intézetbe is, ahol a Tolna megyei levéltárat javasolják számára. Ehelyett inkább Tihanyba utazott, onnét írt levelet Szekszárdra, Miszlai Istvánnak. A derék tanár földije és rajongója, legbensőbb titkainak tudója, tanácstalanságában hozzá fordul: „Kedves Pista! (…) A híres ozorai csatáról kellene most bővebben írnom s ehhez kellene valamivel több adat, mint amit az ozorai pinceszereken hallhat az ember. Sajnos, sehol semmi érdemleges feljegyzés… Engem a csata népfelkelői része érdekelne… Nincs véletlenül Szekszárdon valami tolnai lokalhistorikus? (…) Hálásan megköszönök minden adatot. Minél népibb, annál jobb.”

Miszlai révén dr. Hadnagy Albert levéltár-igazgatótól kapott segítséget, s Bodnár István Szabadságharcunk ozorai diadala című művét (Szekszárd, 1937) küldi el neki, mire Illyés: „Bodnár füzete nekem is meg van Pesten. Ezt tehát épp csak addig tartom itt, amig egyszer át nem néztem.” Írói szemérmére jellemző: csupán ekkor árulja el, mire kéri az adatokat. „Ugy látszik, az egész ozorai csatát nekem kell kitalálnom (egy szindarabhoz kellene), remélem, a valóságot lelem meg ezen az úton is.” Kíméletes szelídséggel fogalmazva: nem igazán sikerült… Ennél csupán az 1966-os A magyar irodalom története Tóth Dezső-értékelése hamisabb: „… népi demokratikus fejlődésünk lehetővé tette Illyés számára a magyar történelmi múlt lényegének reális, teljes feltárását…” Ha ezt szegény szerző tudhatta volna 1951-ben! A félbeszakított mondat második fele azonban találó: „ábrázolja a paraszti öntudat honvédő öntudattá való fejlődését s teremt vezetésre hivatott népi hőst”. E főszereplő Börcsök József – Bessenyei Ferenc hatásos alakításában, Mészáros Ágival karjaiban – a bemutató utáni héten már megjelent az akkoriban egyetlen Színház és Mozi címlapján is.

Pedig a premierig sem volt egyszerű a mű útja. Csupán 1952. március 2-án véglegesíti a színház, hogy Gellért Endre, Vadász Ilona rendezik Ádám Ottó (főiskolai hallgató) segédletével. Illyés előadásában már az olvasópróba zajlik április 11-én, de előtte még Ozorára is ellátogatnak a szerzővel a rendezők. A bemutató előtt egy hónappal az Írószövetség megvitatja „Illyés Gyula új drámáját, a »Hazafiságot«”, s közösen úgy döntenek: „helyesebb, ha megváltoztatják az eredeti »Ozorai példa« címre.”

Más változtatást rejt a mű első kiadása. „A színi előadásokon a cselekmény gyorsasága végett néhány részlet kimaradt. Ezeket a nyomtatásban szögletes zárójel mutatja.” Pazar érzékkel ezt a 100 oldalas műből két-három oldallal el tudták érni. A Bessenyei internet-oldal írja: „a ránk maradt rádiófelvétel önmagában is bizonyítja, hogy Illyés darabja nem jó… Miskolc és a Főiskola kivételével soha többet nem játszotta egyetlen színház sem, (…) politikai sablonosságával tökéletesen megfelel a kor szemléletének: elnyomott parasztok, ostoba, áruló, gyáva arisztokraták, áruló Görgey, egyszerű hősies nemzetvédők”. Az is mulatságos, hogy a Nemzeti előadásán a diadalról tanulmányt írt Bodnár István fia, Jenő is szereplő, aki nyilván ismerte a történeti hátteret, de aligha mert erről szólni. Ugyanígy hallgatott Görgey, a Fáklyalángban 1952-ben kiteljesedő "leárulózásáról" Kosáry Domokos, aki 1936-ban már tisztázta e hamis gyalázatot.

Illyés időközben a kongresszuson firtatott tsz-mozgalom terén is behozhatatlan előnyre tett szert. A bemutató évében Rácegresen megalakult a tsz, melyet – az író szerény szabódása után – róla neveztek el. Nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondhasson… Az pedig már szinte meseszerű, hogy 1961-ben létrejött s két évig működött is az Ozorai Példa nevű tsz.