Ahogy a konzervatív Le Figaro fogalmazott, Emmanuel Macron a stabilitást részesítette előnyben az új kormány összeállításánál, melynek új tagjait pénteken mutatták be. A nagy kérdés az, elnöki újraválasztása után miért várt majdnem egy hónapot az új kabinet életre hívásával? Hibát követett el a késlekedéssel? Túl nagy teret adott ezzel ellenfeleinek? A kérdés azért is jogos, mert annak bejelentését is az utolsó pillanatra hagyta, hogy újraindul az áprilisi államfőválasztáson, nem mintha ebben bárki is kételkedett volna. Akkor azonban úgy látszott, hogy a kivárás megbosszulja magát, mert az elnökválasztás első fordulója közeledtével mind közelebb került hozzá a jobboldali populista Marine Le Pen. Végül azonban az elő fordulót simán hozta, a második körben pedig a vártnál is nagyobb fölénnyel nyert.
A parlamenti választás egészen más folyamat. Mivel nem pártlistákra szavaznak a franciák, hanem egyéni választókörzetekben dől el a mandátumok sorsa, ezért sokkal nagyobb a politikai szövetségkötések szerepe, kivált a két forduló között. Ez a választási rendszer anomáliákhoz vezet a nemzetgyűlésben, mivel Marine Le Pen pártja (már néhány hónap óta nem ő az elnöke, hanem az ifjú Jordan Bardella), a Nemzeti Tömörülés még csak frakciót sem tud alakítani. Macron már megválasztása után ezért úgy vélte, nem is a populista jobboldal, hanem a baloldali szövetség lesz az általa képviselt, Együttnek nevezett koalíció a legnagyobb ellenfél a június 12-én és 19-én esedékes parlamenti választáson.
S ez minden jel szerint így is van. Épp a baloldali szövetségkötés állhat annak a hátterében, hogy miért csak múlt hétfőn jelölte ki kormányfőnek Élisabeth Borne volt munkaügyi minisztert és mi az oka annak, hogy péntekig nem született meg a kormánylista úgy, hogy mindössze három hét múlva rendezik meg a voksolás első fordulóját. A francia sajtó szerint nagyon is komoly számítás állt a kivárás mögött. A baloldali szövetség ugyanis nem egységes, különböző programú pártok indulnak egy zászló alatt, a legnagyobb különbség az Európai Unió jövőjének megítélése kapcsán merül fel. Míg a szövetséget irányító Jean-Luc Mélenchon erősen bírálja az Uniót, a szocialisták és a Zöldek EU-pártiak. Miért vállalták mégis azt, hogy csatlakoznak Mélenchonhoz? Így biztosan sikerül frakciót létrehozniuk az új parlamentben is. Macron azonban arra számított, hogy minél többet kivár, annál inkább felszínre kerülnek a problémák a baloldali pártok között. S ez a taktika sikeres is lehet, mert egyre többen fordítanak hátat a szocialistáknak, olyan politikusokról van szó, akik számára elfogadhatatlan egy EU-kritikus tömbhöz való csatlakozás.
Mivel egyéni képviselőkre voksolnak a franciák, ezért önmagukban a közvélemény-kutatások sem mondanak igazán sokat. Hiába vezet az Új Népi Ökológiai és Szociális Uniónak (NUPES) nevezett baloldali szövetség az Együtt előtt, vagy legalábbis állnak fej-fej mellett (egyedül a többi irodához képest más metódussal számoló Cluster 17-nél nagyobb, öt százalékos Mélenchonék előnye), Macron blokkja szinte biztosan többséget szerez az új parlamentben, mert a baloldalnak a második fordulóban már nem lesznek tartalékai szemben a centrista Együttel, amely sok mérsékelt jobboldali voksát szerezheti meg: sokan, akik nem az elnök nagy hívei, úgy gondolkodhatnak: inkább a kisebbik rosszat, tehát Macron szövetségét választják a baloldali populista Mélenchonéval szemben.
Az új kormány kinevezése, a stabilitásra való törekvés is egyfajta üzenet a társadalomnak arra: értékeljék a választók az elnök első, ötéves mandátumának eredményeit, mert ha a baloldal alakíthat kormányt és Mélenchon úgynevezett kohabitációra, politikai társbérletre kényszeríti az elnököt, akkor csak valami sokkal rosszabb jöhet. Macron jó döntést hozott azzal, hogy a szocialistákhoz közel álló Élisabeth Borne-t nevezte ki kormányfőnek, hiszen ezzel még jobban megosztja a baloldali szövetséget. De az új kormány összetétele is kiváló politikai érzékre vall, hiszen az elnök gesztusokat tett a balközépnek és a jobbközépnek egyaránt, így a választási szövetség mögött álló új kormány elutasítottsága jóval kisebb lehet, mint akár a NUPES szövetségé, vagy Marine Le Pen szélsőjobboldali pártjáé.
Több a jobboldali a kormányban
Az új kabinetben megtartja posztját Bruno Le Maire gazdasági és pénzügyminiszter, vagyis Macron nem tervez változást a pénzügypolitikában. Le Maire menesztésére volt esély, Macron nem akarta, hogy távozzék a kabinetből „kedvence”, Julien Denormandie agrárminiszter, ezért ezt a tárcát ajánlotta fel számára, ő azonban mégis búcsút intett a kabinetnek, mert rosszul esett neki, hogy nem ő lett a kormányfő. Belügyminiszter marad Gérald Darmanin, akit 2020-as kinevezése óta értek bírálatok a rendőri túlkapások miatt. Darmanin nem csak az iszlámmal szemben hozott intézkedései miatt tartozik a kabinet jobbszárnyához: az egyneműek házas kapcsolata ellen foglalt állást és genderügyekben is vitatott kijelentéseket tett. Igazságügy-miniszter marad Éric Dupond-Moretti, akit 2020 júliusában meglepetésre neveztek ki a tárca élére. A tárcavezető a bírósági perek idejének csökkentéséért lépett fel, ezért ígéretet tett 8500 bíró alkalmazására. Továbbra is az Európa-ügyi tárcát irányíthatja Clément Beaune, aki eddig is Macron egyik bizalmasa, talán utódát látja benne. Távozik Olivier Véran eddigi egészségügyi miniszter, akinek a járvány során kellett helytállnia, a továbbiakban parlamenttel való kapcsolattartásért felel. Utóda Brigitte Bourgignon lesz.
Catherine Colonna, Jacques Chirac néhai köztársasági elnök egykori szóvivője lesz a külügyminiszter. Az új kormány egy igazi nagyágyút is igazolt a szétesés által fenyegetett jobbközép Republikánusoktól (LR): a párt eddigi frakcióvezetője, Damien Abad szolidaritás-ügyi miniszter lesz. Kinevezése felháborodást váltott ki a Republikánusoknál, a párt biztosa halad az enyészet felé.
Az új kormányban több a jobboldalinak nevezhető politikus, Macron vélhetően ezzel akarja ellensúlyozni, hogy a baloldali érzelmű Borne-t küldte a Matignonba. Jelentős fordulat azonban, hogy a jobboldali keményvonalas Jean-Michel Blanquert Pap NDiaye-ra cserélte, ami 180 fokos ideológiai változást jelent az oktatásügyi tárcánál. A történész NDiaye, aki a kisebbségek és a bevándorlás szakértője, megtestesíti mindazt, amit elődje elutasított. Sokat foglalkozott az amerikai gyarmatosítás korában a rabszolgák életkörülményeivel. Macron még a kampányban rámutatott: második ötéves mandátumában kiemelt szerepet kap az oktatásügy a környezetvédelem és az egészségügy mellett.
