Karl Marx és a szamár

A svéd Ruben Östlund kapitalizmus-kritikájával megosztotta, a lengyel Jerzy Skolimowski pedig egy szamárral nemes egyszerűséggel letaglózta Cannes-t.

Ruben Östlund korábbi filmjeiben (Lavina, A négyzet) az volt az igazán pazar, hogy egyszerre voltak intellektuális trollkodások, művészien ironikusak és fájdalmasan viccesek. A svéd rendező A négyzetért kapott Arany pálmája után mindenképpen szintet akart lépni: immár teljesen angol nyelvű produkciót hozott a Croisette-re. A szomorúság háromszöge fókuszában új tematikák vannak. A nyitójelenet zseniális: Carl (Harris Dickinson) és Yaya (Charlbi Dean Kriek) vacsoráznak egy étteremben.

A dráma akkor kezdődik, amikor a nő nem veszi fel a számlát az asztalról, hogy kifizesse. Magas amplitúdójú veszekedés indul ki, mivel a nő egy nappal korábban megígérte, hogy ő fizeti aznap az ételt. Az egész egy afféle anti-metoo diskurzusba torkollik, ahol Carl elpanaszolja: ő szegény férfi, sokkal kevesebbet keres, mint a párja. Hogy ez nem vicc – persze, sírva röhögünk azon, amit a vásznon látunk –, azt maga a rendező, Ruben Östlund mondta el lapunknak: egy férfi modellnél egy nő a divatiparban minimum háromszor többet keres. Honnan tudja? A felesége divatfotós, rajta keresztül tudott betekinteni abba a világba, ahol az emberek a külsejük alapján tudnak sikeresek lenni.

Ha A szomorúság háromszöge a divatiparról, a szép emberekről és az influencerekről szólna, akkor egy szavunk sem lenne. A mű három szegmensből áll, a második pedig egy luxus óceánjárón játszódik, ahol rettenetesen gazdag emberek mulatják az időt, illetve a modell-páros, akik ajándékba kapták az utat. El lehet képzelni, hogy az östlundi világban ez hogyan manifesztálódik. Az izgalmat azonban nem a szép emberek, hanem egy jó kedélyű orosz oligarcha hozza meg, aki abból gazdagodott meg, hogy „szart” árul és a közösséget Marx idézetekkel akarja meggyőzni a szocializmus működésképtelenségéről. Pechére előkerül a kapitány (Woody Harrelson), akiről kiderül, hogy meggyőződéses marxista és rengeteg alkohol kíséretében beindul a vita. Arra a kérdésünkre, hogy miért épp Harrelsont választotta és hogyan beszélte rá a szerepre, a rendező kikacsintva annyit mondott: ha valaki Marxot olvastat és olvas fel, akkor valamennyire azokban a nézetekben hinnie kell.

Ez a részeg ideológiai vita A szomorúság háromszögének másik zseniális szcénája – és sajnos nem is lesz több belőle, nincs harmadik. Pedig még egy hosszú lezárás is következik egy lakatlan szigeten. Östlund kíméletlenül tolja az üzenetét, miszerint a kapitalizmus borzalmas, a fine dining szánalmas ágazat és hogy egy vihar a nyílt vízen mindent a feje tetejére tud állítani. Ám most az intellektus és a jóízlés kimaradt a trollkodásban, így a film a végére inkább nihilista kiáltvánnyá lesz. A mű vegyes fogadtatása kapcsán Ruben Östlund annyit jegyzett meg lapunknak, hogy kifejezetten örül annak, hogy a baloldali francia sajtó lehúzta A szomorúság háromszögét, miközben a konzervatív lapok dicsérték. Mi tagadás, a valóság is tartogathat bizarr fordulatokat.

A fesztivál felénél felvetődik a jogos kérdés: volt már remekmű, amely Arany pálma esélyesként szerepel a diskurzusban? A válasz nem egyértelmű, ám egy alkotást mindenképp tudunk javasolni. Ez pedig a lengyel Jerzy Skolimowski. Az általa jegyzett EO című versenymű címszereplője egy szamár (hat szamár alakította a forgatás alatt), aki egészen sajátosan látja és éli meg a világot. EO a történet kezdetén cirkuszi szamár, miután az állatvédők kiszabadítják egy boroszlói cirkuszból, hosszú kálváriába keveredik. Nem az emberek a főszereplők, hanem az, ahogy ő látja őket, illetve furcsa életvitelüket. Kicsit olyan a film, mint Anthony Mann A 73-as winchester című klasszikusa, melyben egy puska útját követjük nyomon. Mindazonáltal Skolimowski vizuális és érzelmi világa lenyűgöző, egyfajta önéletrajzi alkotás. Ha úgy tetszik, a szamár önmaga manifesztációja, hiszen megtapasztalja a depresszív és brutális Kelet-Európát (például a focidrukkerek verését), de megjárja a dekadens Nyugatot is (itt Isabelle Huppert a fiával szexuális viszonyban élő nőt alakít). Sőt, szegény állat még a migránshelyzetbe is belekeveredik. Az EO egyszerre képzeletbeli utazás, lenyűgöző látvány és hangulatfilm, mélyre nyúló dráma, melyben egy szamár sorsán is lehet sírni. És kőkemény társadalomkritika – ami most nem sikerült most Ruben Östlundnak. Nagy kérdés: meg tudja nyerni a fesztivált egy olyan alkotás, amely nagy szavak helyett nem ritkán szürreális képsorokkal hat, és egy szamár a főhőse? Mindenesetre izgalmas döntés lenne.