Skolnyik Tamás (aki unokaöccse és samesze a Ferenc körúti hírhedt ingatlankirály-uzsorásnak, Mortár Gusztávnak) benyit a Sport presszó melletti négyemeletes panelépület lépcsőházába.
A faliújságon politikai pártok, valamint egy erotikus masszázsszalon hirdetései.
A szag a szokásos: doh és kutyavizelet. A lakóközösség elérte, hogy az ebtartók összeszedik jószáguk ürülékét, de vizeletet nem törlik föl. Az áporodott levegőhöz az is hozzájárul, hogy ez a tömb nincs leszigetelve. Most nedves és hideg. Nyáron kibírhatatlanul forró lesz.
Első emelet 6. Özvegy Polyák Miklósné. Skolnyik megnyomja a csengőt. Nem működik. Kopog. Dübörög. Akkor végre neszek érkeznek belülről.
Mortár Gusztáv kölyökkorában szárított bogarakat és bélyegeket gyűjtött. A rendszerváltás után átállt a lakások és üzlethelyiségek gyűjtésére. Mivel mindez Magyarországon történik, ahol az adócsalás természetes dolog, a kezdetektől fogva vásárolja a fiktívfelújítás-számlákat. Ő pedig a bérleti díj feléről számláz. Így persze baráti-bűnszövetségi viszonyba kerül a számlagyártóival és a bérlőivel. Akikkel így csak személyesen tárgyalhat. Viszont van harminc tiszta, valós bizonylattal történő lakásbérbeadása, ahol csupán a számla nélkül is törvényes, tízszázalékos költségelszámolást érvényesíti. Itt unokaöccse a tárgyaló-behajtó.
– Te vagy, Tomikám? Rég láttalak. Úgy örülök! – mondja özvegy Polyákné, vagyis Mimike néni. Ami háromszoros hazugság. 1. Nagyon jól tudta, hogy Skolnyik Tamás fel fogja keresni ma kilenckor, hiszen telefonon megbeszélték. 2. Nem látta régen a fiút, hiszen egy hete is itt volt, amikor az sikertelenül próbálta begyűjteni az elmaradást. 3. A legkevésbé sem örül a fiúnak. Bár ez nem biztos. A magányos öregasszonyokat talán még az ördög felbukkanása is fel tudja dobni.
Mimike kávét tölt. Elmondja most is, hogy hiába magas a vérnyomása, nem tud leszokni a reggeli feketéről. „Mert az úgy kifésüli a gondolataimat.” A konyhában fullasztó a hőség. Mivel a radiátoron nincs hőfokszabályzó. Az öregek annak a beszerelésével is spórolnak, ami persze pazarláshoz vezet.
A fukarság mellett még egy dolog jellemzi az idős emberek otthonát: az öregszag. Itt most nem érezni ezt. Csak tejszagot. És Skolnyik látja is a kisfazékban a megbőrösödött tejet. Az ablaknál négy cserép virágzó ciklámen. Meg egy miniatűr pálma. Mimike a fiától egyszer datolyát kapott karácsonyra, és próbaképp elültetett egy magot. Kihajtott és éldegél a növényke. De szenved. S mikor a behajtó idáig ér gondolatban, a néni arcán is átfut a szenvedés. Ami öregeknél persze gyakori. Minden ok nélkül is. Mert az öregség már önmagában elég ok.
– Megvan a pénz, Mimike néni? – kérdi Skolnyik a másikat direkt félbeszakítva, és direkt keményen.
– Meglesz, Tomikám, meglesz. Csak még egy hét haladék kéne! Addigra Zitocska…
– Tehát a régi nóta!
– Nekem Naményban sokan tartoznak. Mert lemondtam a földről. De rám már legyintenek. Zitocska viszont talpraesett…
Nemfizető bérlőt kirakni nehéz ügy. Ha az nem ismeri el a tartozást, lehet bírósághoz fordulni: ami egy cirkusz. Lehet közjegyzőnél fizetési meghagyást kérni, de azt perre viheti a bérlő, tehát ugyanott vagyunk. A tartozás fejében, bírósági cirkusz után, lehet zálogjogot kérni a bérlő ingóságaira. „De ki a fenének van kedve Mimike vacak bútorait hurcolni, árulni? És mi folyna be ebből?” Nehéz ügy a kiebrudalás. Vagyis az volt. Mert immár egyenesen lehetetlen: a Covid miatt kilakoltatási moratórium lépett érvénybe.
A néni, ahogy szokta, elbeszéli keserű sorsát: szép, pihenőkertes lakása volt Naményban, de azt eladták, hogy vállalkozásba kezdhessen a fia. Aki a pénzből és még hitelből nyitott a Tisza-parton egy hekksütő-sörözőt. De azon a nyáron áradt a Tisza, elmosta a strandot, nem volt vendég. Imádkoztak, hogy mossa el már akkor a hekksütőt is, hátha a biztosítótól kapott pénzből helyre jönnek, de a folyónak nem volt kedve akkorát nyújtózni. Rá egy évre nem volt nyári ár. A strand működött. De csak egy hétig, mert egy román bőrgyár annyi szennyezőanyagot öntött a Szamosba, hogy aki megmerült a vízben, biztosan kiütéses lett. A vendégek elszöktek a Szamos-torkolat fölé, Jándra, Tivadarba, Becsre. Mimike fia úgy döntött: öngyilkos lesz. Mégsem akasztotta föl magát. Ez Kátyának köszönhető, egy beregszászi ruszin asszonykának, aki alkoholista férje elől a Bereg magyarországi részébe menekült. Kátya reményt és szeretetet hozott ebbe a kapcsolatba. Meg négy kisgyermeket. Londonba mentek hatan. Ott a két felnőtt pizzériákban takarít. Mimike nem tudja, mennyit keresnek, de biztos nem sokat, mert a fia rendre pénzt kunyerál a nyugdíjából. Ezért van elmaradva a lakbérrel.
– Tehát még egy hét, egy újabb hét kéne… – összegzi Skolnyik a másik mondandójának lényegét.
– Jövő keddre megszerzem a pénzt. Zitocska…
– Mind a két hónap elmaradást?
– Igen… a… tényleg, két hónap…
– Meglesz?
– Hisz megígértem.
– Nem azt kérdem, megígérte-e a néni, hanem hogy meglesz-e!
– Me…eg, meg, ha mondom.
Skolnyik összeszorítja az öklét, és előretolja a néni csészéjéig. Aztán összeráncolja homlokát erre a túlontúl is színpadias mozdulatra. Helyette inkább igyekszik Mimike szemébe nézni. Ám az elfordul, feláll, és a mosogatóban kezd el babrálni.
– Üljön vissza a néni! Még nem végeztünk! – mondja Skolnyik, és ez felkészülés nélkül is keményre sikeredik.
Mimike zörög még egy darabig, aztán kezét törölgetve visszatelepedik a konyhaasztalhoz.
– És mi van azzal a másik dologgal?
– Milyen másik?
– Ezt meg sem hallottam! Hol a pénzem?!
Skolnyik Tamás tizenöt százalékot kap minden – akár időben, akár késve – beszedett albérleti díjból. Harminc lakás után ez annyi, hogy meg lehet belőle élni. De ki a fene akar csak megélni, ha már egyszer piszkos munkát végez! Ezért maga is uzsoráskodik. Akárcsak Mortár. Persze kicsiben. Hogy Mortár (aki mindent tud) ne rúgja ki. Mert az uzsoráskodás veszélyeztetheti a bérletfizetést. Bár eddig nem volt ezzel gond. Most van. Különösen azért, mert tegnap elvert egy százast a kártyán. Úgy, hogy az utolsó tétet hitelezték neki. Egy nap lejáratra.
– Mimike, nyolcvanat kapott újévkor, most virítsa a százhúszat! Ahogy megegyeztünk. Vagy tagadja?
– Nem. De hát miből, ha nincs? A bérleti díjat sem fogom tudni…
– Hogyhogy nem? Azt mondta, jövő hétre meglesz a pénz!
– Igen. Remélem. De… Zitocska vagy szerencsével jár, vagy nem. A nyugdíjig meg még van három hét.
– Nem tudom, mit csinálok magával!
És a néni ekkor vállat von. Nem rémült, nem is fájdalmas beletörődéssel. Hanem megkönnyebbüléssel. Amiből Skolnyik három dolgot sejt meg. 1. Soha nem fogja tőle megkapni sem az albérleti díjat, sem a kölcsönt. 2. És a néni nem is fogja magát ezért törni. 3. Mégpedig azért, mert pár napja vagy hete van már csak hátra. „Ez a boszorkány a koporsóba menekül a pénzemmel!” – villan Skolnyik fejébe a kép és a gondolat, s ettől úgy érzi, ő maga is egy légmentesen lezárt dobozba került. Az öregasszonyon pedig meglátja a halál jeleit: száradt, sárga bőrét, savószínű szemét, és egy kibogozhatatlanul összegubancolódott korpás tincset a halántékán.
A gallérjánál megragadva emeli fel az öregasszonyt. A ráokádni szándékozott átkokból és fenyegetéséből azonban csak dadogós nyálfolyás lesz. Nyálát beleköpi a magatehetetlen nő arcába. És rázza, rázza azt. Özvegy Polyáknének pedig jobbra-ballra vetődik a feje, mintha az ellenkezését akarná ezzel kifejezni. Pedig nincs erre ereje. És a végén, mikor Skolnyik keze megáll, már egyáltalán nincs benne erő. Sem élet. A fiú, mint egy kicsavart nyakú galambot, vizsgálja áldozatát. Nem érti még, mi történt. Csak azt, hogy valami szörnyű. Ekkor kattan a bejárati ajtó. Zitocska érkezik, a beregi rokon. Visszanyomja az ajtót, lelöki holmiját, de amikor fel akarná akasztani kabátját, megdermed a mozdulata.
– Úristen! Megölte! – kiált, és szája elé kapja kezét.
Egy percig sem tart a küzdelem. Skolnyik rögtön a nyakánál ragadja meg a lányt, s annak esélye sincs megszabadulni a fojtogató kezektől. A fiú pedig újra egy kis élettelen madárkát lát maga előtt. Pár percen belül a másodikat.
A körúton mindig nagy a forgalom. Kivéve most. Valamiért megrekedtek a járművek a temető és a tűzoltóság előtti kereszteződésben. Autózúgás helyett a viharos szélben csapódó ásványvizespalackok zöreje érkezik Skolnyik füléhez, aki ebből mit sem hall. Mintha víz alá merült volna. Lehajtott fejjel csoszog. Azt tudja, hogy a futás feltűnést kelt. De pillanatokra elfelejti, mit is kell lepleznie. A jeges szél befúj kabátja nyakán, mire megigazítja sálját. Közben az erős borostája megkarcolja kezét. Nézi, nem vérzik-e. Csodálkozik, hogy nem.
– Mi a fene van veled! Már a presszótól kiabálok neked! – mondja egy alak, aki hátba vágja.
Mortár az. Skolnyik csodálkozik, milyen apró ember. De közben meg mégis nagyobb, mint ő.
– Beszedni voltál?
– Ki? Én? Nem.
– Hát akkor?
– Nem… nem sikerült. Nem volt pénz az öregasszonynál.
– Ha végképp nem boldogulsz valakivel, odaküldöm két emberemet, azok majd kiverik belőle. Persze akkor búcsút inthetsz a járulékodnak. Na, mi legyen?
– Nem kell. Nem kell bántani a nénit. Majd… majd én holnap megint elmegyek hozzá.
