SÖRTÁRCÁK LVII.
Az ember kicsit nem figyel oda, és hopp, máris lesz egy új sörös törzshelye, nem is tudom nagy hirtelen, hogyan is működik ez, de biztosan valahogyan úgy, ahogyan Dobó István magyarázta a várvédőknek az Egri csillagokban: „a kocsma ereje nem a falakban vagyon, hanem a törzsvendégek lelkében”. Jó-jó, nem pontosan idéztem a kapitányt, de azt hiszem, értik, hogy mire gondolok: lehet egy söröző puccos, és mégis kong az ürességtől, de lehet egy söröző teljesen lepukkant, s mégis tömve van reggeltől estig. Ki érti ezt?
Én újabban az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lévő Három Hollóba járok, s egyre otthonosabban érzem magam ott, félig már a törzshelyem, vagy tán egészen az. Jó-jó, ez most József Attila-parafrázis volt, nem pedig Ady, pedig a Három Hollóról nyilván Ady Endre jut a nyájas olvasó eszébe – igaz, ennek a helynek a nevén kívül Adyhoz semmi köze, hiszen tudjuk, hogy az „igazi” Három Holló nem itt volt.
Nem is az Ady-mániám miatt járok a Három Hollóba, hanem a sör és a terasz miatt; az előbbin a világos Hübrist értem, az utóbbin pedig a kilátást. Szemben van az „elefántos ház”, amely az egyik kedvenc épületem Pesten, mellette a Mátyás Pince, ahol még nem jártam, de az 1980-as években sokat hallottam róla, hogy milyen menő hely a külföldiek számára, a Három Hollóval átellenben pedig ott magasodik a Gellért-hegy, amely májusban gyönyörűséges látvány a zöld minden árnyalatában pompázó sörényével. Nem is gondolnánk róla, hogy mai zöld pompájában a Gellért-hegy viszonylag új vizuális eleme a fővárosnak, régen ugyanis egy szürkésfekete szikla volt csak, a tetején lévő hadi létesítmény miatt ugyanis irtották róla a növényzetet, nehogy a buja flóra rejtekében az ellenség megmássza a hegyet és rajta üssön a védőkön.
Jut eszembe a Gellért-hegyről: a múltkoriban a Rudasban söröztem, méghozzá a fürdő tetején lévő, szabadtéri kis körmedencében, ahonnan varázslatos látvány a Duna és átellenben Pest. Micsoda élmény volt! Ülni a vízben alkohollal a kézben, és lusta pillantással kísérni a kavargó, pörgő, zajló, rohanó lenti világ működését…
De a Három Hollóra visszatérve: mondom, úgy másfél hónapja szinte mindig itt vagyok, kedvenc helyem egy kétszemélyes kis asztal a teraszon, a bejárattól jobbra, ahonnan tűnődve figyelem a kavargó, pörgő, zajló, rohanó világ működését, és arról ábrándozom, hogy gondtalanul ábrándozom.
A sörös törzshely egyik sajátossága, hogy az ember ott: ráér. Nem siet sehová, nem kell dolgoznia, nem kell megfelelnie a kavargó, pörgő, zajló, rohanó világ elvárásainak, hanem csak üldögélni kell és ábrándozni. Sörösök, figyelem: a telefonunkba mélyedni a törzshelyünkön tilos! A törzshelyünkre nem azért járunk, hogy a telefonunkat bújjuk, hanem éppen ellenkezőleg: hogy kiszakadjunk a virtuális világból, amely újabban már percnyi nyugtot sem hagy. A törzshelyünkön mélázva, nyugodtan, ráérősen kell üldögélni, és a kedvenc helyünket kizárólag abban az esetben szabad elhagynunk, amikor a pultnál újabb Hübris-sört rendelünk. Majd a töltött korsóval a kezünkben visszaülünk a helyünkre, és ellenőrizzük, hogy míg távol voltunk, nem történt-e vajon változás, megvan-e még az „elefántos ház”, mellette áll-e még a Mátyás Pince, és átellenben nem tűnt-e el a Gellért-hegy. Amikor megállapítjuk, hogy minden rendben van, okos fejünkkel biccentünk, és iszunk. (Az előbbi mondat már megint JA-sort rejtett, nem értem, hogy a Három Hollóban miért JA-sorok jönnek a számra, s miért nem Ady-versek, de mindegy, nem muszáj nekem mindent érteni.)
A törzshely másik fontos és nélkülözhetetlen sajátja, hogy ott az ember a barátaival találkozhatik. Legutóbb például Egressy Zoli barátommal söröztünk ott, aki boldogan mesélte, hogy pár órával korábban érkezett meg Nyíregyházáról, ahol író-olvasó találkozón vett részt, méghozzá a lehető legjobb találkozón, amit csak el lehet képzelni, a közönség ugyanis nem felnőttekből állt, hanem ötödikes diákokból. Kilencven gyerek előtt beszélt Egressy Zoli arról, hogy hogyan lett belőle író, s nem focista, meg arról is, hogy tud-e gördeszkázni vajon, vagy nem tud. A gyerek-közönség nagy előnye a felnőtt-közönséggel szemben, hogy a gyerekek megkérdezik egy írótól, hogy tud-e gördeszkázni, míg a felnőtt olvasók ilyen izgalmas kérdésekre sohasem kíváncsiak. Amúgy a gördeszkázás azért került szóba, mert Egressynek most jött ki egy ifjúsági regénye A virágot jelentő deszkák címmel, erről beszélt az író a kilencven gyerek előtt, s kiderült közben, hogy a gyerekek fele gördeszkás. Ez nagy szó. Olyannyira nagy szó, hogy a vagányabb gyerekek nem is papírra kértek aláírást a gördeszkás regény szerzőjétől, hanem az alkarjukra – ami már rocksztár-létélmény, meg is irigyeltem. Ej, de szívesen dedikálnék én is mindenféle testrészekre, igaz, nálam gyerekek szóba sem jöhetnének, hanem kizárólag felnőttek, s közülük is csak a nőneműek, akiknek nem az alkarjukra dedikálnék, hanem...
Ezt az előbbi mondatot inkább nem fejezem be, de higgyék el nekem: néhány sör után a Három Hollóban támadnak az embernek ötletei.
