;

Elvis Presley;Tom Hanks;Cannes-i Filmfesztivál;

Elvis Presley és az ő Salierije, Tom Parker ezredes: Austin Butler és Tom Hanks

- Feltámadt a király, hatalmas ováció fogadta

Ha azt hittük, hogy Tom Cruise lesz a legnagyobb hollywoodi jelenség Cannes-ban, akkor tévedtünk: Austin Butler zseniálisan keltette életre Elvist Presleyt. Baz Luhmann alkotását, az Elvist rekordhosszúságú tízperces álló ovációval fogadták a gálán.

Elvis Presley életéről önéletrajzi filmet készíteni nem kockázatmentes vállalkozás. Egyrészt a rock 'n' roll királyának hatása a könnyűzenére és a popkultúrára életében és halála után is jelentős, hovatovább megkerülhetetlen. Elvist nem lehet nem szeretni, valamiféle olyan varázserő – vagy ahogy édesanyja fogalmazott, Isten által ajándékozott adottság – vette körül, hogy amikor elkezdett énekelni és előadni, akkor az ember nem tudott nem a hatása alá kerülni. Valamint – tegyük hozzá – annyi minden elhangzott már vele kapcsolatosan, ami igaz volt, és nem igaz… A vakmerő biográfus-művész jelen esetben az ausztrál Baz Luhmann volt, aki egybegyúrta azt a tudást, amit a Rómeó és Júlia és a Moulin Rouge című korábbi művei kapcsán megszerzett, igyekezett egy elsöprő tempójú és erejű alkotással Cannes-ba jönni. Ez több szinten sikerült neki. Egyrészt sikerült királydrámaként elmesélnie Elvis Presley életét, másrészt nem elégedett meg a dalok rekonstrukciójával, imázsfilm helyett musicalt készített.

A mű drámai részének szignifikáns szegmense, hogy Luhrmann megtette narrátornak Tom Parker ezredest, aki már az első képsorokban kikéri magának, hogy ő ölte volna meg Elvist. Sokkal inkább neki köszönheti a világ, hogy sztár lett. A film még el is játszik a néző irányába azzal a gondolattal, hogy az ezredes jószándékú volt, illetve azt, hogy az ezredes azért semmizte ki anyagilag és tette tönkre emberileg az énekest, mert megrögzött szerencsejátékos és szociopata volt – ezt a karaktert meg hátborzongatóan hozza Tom Hanks (aki azért a maszkmester is dolgozott nem keveset). Ám az igazi varázslat, hogy Luhrmann megtalálta Austin Butlert, aki nem imitál vagy másol, hanem valamiféle módon az elvisi csodára képes. A megidézett fellépések (az 1955-ös Hank Snow Tours, a The Singer Special 1968-ban az NBC-n és a debütálása a Las Vegas-i International Hotelben egy esztendővel később) olyannyira intenzívek, hogy libabőrös lesz tőle az ember bőre. És Butler letaglózó jelenléte nélkül nem lenne fájdalmas látni a bűnöket, amelyeket a menedzsere elkövetett Elvis Presley ellen. Például: sosem engedte el külföldi turnéra. Baz Luhrmann rendező Milos Forman Amadeus című klasszikusát említette inspirációként, csakhogy ebben az esetben az ezredes még annyira sem volt művész, mint Salieri.

Baz Luhrmann filmje nem csak ezek miatt nyűgözi le a nézőt, a direktor igyekezett kontextusba helyezni, sőt megfejteni Elvis sikerének titkát: dalait visszavezeti egészen a gyerekkoráig, ahol a fekete gospelek és a rhytm and blues hatások érték, és lett belőle az előadó, aki fehér létére úgy énekel, mint egy afroamerikai – és nem mellékesen megőrülnek érte a nők. Ami még érdekes, hogy Elvis politikai nézetei és botrányai is bekerültek a filmbe: például a zenéje „színe” miatti nyugtalanság, aminek következtében választhatott: vagy belép a hadseregbe, vagy bebörtönözik. De a királyt nem lehetett elnémítani. A szórakoztatáson és a hommage-on túl még utat is mutat így Baz Luhrmann filmje.

Istenem, mit tettem!

„Nem feltétlenül csak Elvis, hanem Tom Parker ezredes féltékenysége volt a motiváció. Mint Mozart és Salieri viszonyrendszere Milos Forman Amadeus című klasszikusában” – mondta Baz Luhmann Cannes-ban. Azt már Tom Hanks tette hozzá, hogy egyik ikonikus figura sem létezett volna a másik nélkül. Amikor megkeresték majdnem azonnal nemet mondott, mert azt hitte, hogy az énekest kell majd eljátszania, melyre nem lett volna képes, viszont amikor megtudta, hogy nem, azonnal beindult a fantáziája. Ami a film premierjén tapasztalt eufóriát illeti, Baz Luhmann kiemelte, látta, hogy a vetítés alatt az egyik biztonsági őr sírt a filmen miután meglátta Elvis ötvegyének, Priscillának a reakcióit és az jutott az eszébe: „Istenem, mit tettem!”. Arra a kérdésre, hogy egyes amerikai kritikák lehúztak a filmet, azt reagálta, hogy neki az a legfontosabb, hogy Priscilla Presley, a zenész özvegye elismerte: teljesen hiteles biográfiát látunk. Egészen konkrétan azt mondta: „Ha a férjem itt lett volna ma este a premieren, és látta volna Austin Butlert a vásznon, megölelte volna, hogy: Te vagy Elvis!”

Az üvegbura színpadi változatát Bagossy Júlia rendezte meg a Trafóban. Egy fiatal nő eszmélésének tanulságosan keserű stációit látjuk Koós Boglárka figyelemre méltó játékával.