Pattanásig feszült, ám örömteli hangulattal várta mintegy kettőezer háromszáz ember – a zsúfolásig megtöltött Grand Thetre Lumiére – a 75. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál díjkiosztóját szombat este: fél nyolc előtt néhány másodperccel öröm tapsokkal üdvözölték a jelenlévők a ceremónia indulását, amelyet ettől az évtől a francia közszolgálati France2-csatorna közvetített, így kijelenthető, hogy az egész ország nyomon követte az eseményt.
Míg a nyitógálán a meglepetésszerűen bejelentkező ukrán elnök, Volodimir Zenelenszkij magához vette a rivaldafényt, most már Vincent Lindon zsűrielnök állt a közepébe. Sajátos beszédet tartott, amelyben a demokrácia kegyetlenségére hivatkozott, mely szerint kilenc zsűritag szavazással döntött az elismerésekről. Ha meg már eddig eljutott, annyira élvezte a két hetet, hogy radikális változást javasolt a cannes-i fesztiválnak: a zsűrit válasszák meg négy évre, az elnöki mandátum is tartson eddig. A politikai vezetői rendszer alkalmazása terén végül is a grémium nagy sikereket ért el: a filmünnepen és vonzáskörzetében – értsd: világsajtó – nagy békétlenséget okozzon egyes kiosztott díjakkal.
Az óriási meglepetés kategóriába tartozik, hogy Ruben Östlund első angol nyelvű filmje, A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) kapta a fődíjat, a patinás Arany Pálmát. Ezzel a svéd direktor belépett azon kevés alkotók közé, akiknek kettő Arany Pálmájuk van, hiszen korábbi műve, A négyzet 2017-ben már a legjobbnak bizonyult a Croisette-en. Ahogy Östlund a díjkiosztó után a sajtónak fogalmazott: egy Arany Pálma sok mindenkinek megy, kettő már filmtörténet.
Teljesen igaza van, hiszen nemsokára mindenki csak a tényre fog emlékezni, arra nem, hogy minden idők egyik legnagyobb igazságtalansága volt ez a döntés.
Szimplán csak azért, mert A szomorúság háromszöge nem jobb film, mint A négyzet volt, sőt, minőségében egyértelműen alulmúlja azt. Persze, az is lehet, hogy ez az a mű, amelyre most a világnak (Cannes szerint) szüksége van: cinikus kritika a kapitalista és globalista világrend ellen, csupa olyan karakterrel, akik tehetősségük lévén nihilista életet élnek, és megérdemlik, hogy bűnhődjenek. Ruben Östlund egyértelmű célja volt a korszellem ábrázolása, azzal, hogy megmutatja kicsit a divatipart, majd egy luxushajón utazunk válogatottan antipatikus karakterekkel és egy marxista kapitánnyal, ám a végeredmény sokkal-sokkal sekélyesebb, mint A négyzet volt. Vincent Lindon zsűrielnök pedig úgy fogalmazott: miden zsűritagot sokkolt a film és egyértelmű volt, ez az a mű, illetve alkotó, akit segíteni kell az Arany Pálmával. Szívesen megkérdeztem volna, hogy látták-e A négyzetet, de a fesztivál történetében először csak a moderátor tudott a döntéshozóktól kérdezni a gála utáni „sajtótájékoztatón”.
Az, hogy a fődíj esetében egyhangú volt a döntés, higgyük el, ám a többi elismerés bizonyítja, hogy valójában nem jutott konszenzusra a művészekből álló zsűri. Az első tény, hogy két esetben – a zsűri nagydíja (Grand Prix) és a zsűri díja – esetében megosztott elismerést adtak ki. Illetve döntésképtelenségüket leplezendő létrehozták a 75. cannes-i fesztivál jubileumi elismerését. Valamilyen szinten érthető, hiszen az idei mezőnyben nem volt kiemelkedő mű, igaz bukások sem. Mindazonáltal a díjak étékének ilyen szintű erodálása kontraproduktív. Különösen, hogy a Grand Prix esetében elszabadultak az érzelmek a Lumière-teremben. Amikor kiderült, hogy az elismerést megosztották Lukas Dhont és Claire Denis között, soha nem látott reakciókat szült. Claire Denis-t kifütyülték, Lukas Dhont mellett pedig protest tapsban tört ki a közönség. A France2 technikai stábja annyival megfékezte a polgári demonstrációt, hogy „elment a hang” egy időre, így aki nem a helyszínen volt, annak ez a preformance kimaradt.
A tiltakozás mögött az áll, hogy nagyon sokan a belga fiatal alkotó, Lukas Dhont Close című művét várták a befutónak az Arany Pálmára, hiszen idén ő lehetett volna az, akit elindítanak a nagy karrier felé. Mindazonáltal az nem változtat azon a tényen, hogy a Close pazar és érzékeny dráma két örök barát tiniről, akiket kikezdenek az iskolában, hogy melegek, így az egyik eltaszítja a másikat és ennek végzetes körülményei lesznek. „Azoknak készítettem a filmet, akik a szeretetben hisznek a félelem helyett” – húzta alá a rendező. Claire Denis a mozi jelentőségéről beszélt, ami Joker-szöveg volt, de sajátos, hogy a verseny egyértelműen leggyengébb munkája semmilyen elismerést nem érdemelt volna. Sokan azt mondják, hogy Vincent Lindon kedveli Denis-t, hiszen a korábbi, a Berlinálén versenyző művének pont ő volt a főszereplője. Bá mi nem hisszük, hogy itt volna összefüggés. Ugyanis, ha Lindon nagyon elfelejtette volna, mi illik, akkor a Valeria Bruni-Tedeschi által rendezett Mindörökké fiatalt is díjazták volna, lévén, hogy a lánya is szerepelt benne.
Ami a zsűri díjának megosztását illeti hasonló a helyzet: értetlenség fogadta a két hetero férfi évtizedes barátságáról szóló, Charlotte Vandermeersch és Felix van Groeningen rendezte The Eight Mountains drámának bearanyozódását, míg hosszú tapssal ismerte el a közönség Jerzy Skolimowskit, aki az EO című művével tisztelgett Robert Bresson Vétlen Balthazárját – kevés jutalom járt idén a magasművészetnek. Hovatovább még mindig maradt egy gondolat a felesleges díjak kapcsán: a 75. cannes-i fesztivál jubileumi elismerése, amelyet a Dardenne testvérek kaptak a Tori és Lokitáért, mely klasszikus tanmese az emberek bőrszín alapján való megkülönböztetéséről, mely pont olyan, mintha két idősebb, fehér gazdag belga írta és rendezte volna – igaz, a maguk igényességével. Csak a pontosság kedvéért: sosem kapott még korábban három belga produkció díjat, így ez rekord.
Jó hír, a többi díjjal nincs gond, hacsak az nem, hogy a koreai Park Chan-Wook csak a legjobb rendező lett a Decision to Leave című film noirba oltott szerelmesfilmjéért, amely a maga nemében csaknem elérte a zseniális szintet, így sokaknak ez volt a fődíjra a favoritja.
Érdekesség, hogy nem csak Chan-Wook volt az egyetlen koreai díjazott: a japán Hirokazu Kre-eda Broker című drámájában csecsemő-dealerként nyújtott alakításáért Song Kang-Ho lett a legjobb színész.
A színésznő kategória győztese a Holy Spider-ben az Iránban prostituáltakat vallási alapon gyilkoló férfi után nyomozó újságíró megformálásáért Zar Amir-Ebrahimi lett. A legjobb forgatókönyv díját Tarik Saleh író-rendező kapta a Boy From Heaven-ért amely azt mutatja be, hogy Egyiptomban a titkosszolgálat hogyan manipulálja az egyházat. Mind-mind izgalmas, kommersz zsánerek felé kacsingató alkotások.
A döntésekből egyértelműen látszik, hogy 2022-ben az aktuálpolitika volt a legfontosabb tényező az elismerések odaítélésénél, mely nem egy esetben felülírta a művészeti értékeket, ideákat és törekvéseket. Persze, ez lehet tiltakozni, ahogy tesszük is, de Cannes egy tükör a világ felé. Méghozzá pontos.
