Sokunkban felmerül a kérdés április 3-a óta: hogyan szerezhetett negyedszer is minősített törvényhozási többséget a Fidesz? Hiszen az általa delegált kormányfő eddigi országlásának tizenkét esztendeje alatt mérhetetlen erkölcsi romlottságról és szakpolitikai dilettantizmusról tett tanúságot!
Amikor a miértekre keressük a választ, elsőként eszünkbe kell jusson azoknak a „prófétáknak” a pusztába kiáltott szava, akik már a múlt század kilencvenes éveiben a képviseleti demokráciák válságát jósolták meg. Nem tudták persze ezek az előrelátók sem, a szóban forgó krízis pontosan milyen formában fog lezajlani. Prognózisuk kimerült abban, hogy a népképviseleti szervek legitimációja meg fog rendülni, az érintett társadalmak pedig közvetlen hozzáférést követelnek majd a politikai hatalomhoz. Akik mégis komolyan vették a Kasszandrák szerepét vállaló vészmadarak sivítását, többnyire a népgyűlés ókori intézményének valamilyen reneszánszát képzelték el a nyugati demokráciákban. Esetleg a népszavazás szerepének példátlan megnövekedését.
Csalatkozniuk kellett, az ominózus válság ugyanis egészen más formát öltött. Az állampolgárok tömegeinek valóban meglévő elitellenességét világszerte az úgynevezett populisták, vagyis önjelölt zsarnokok lovagolták meg, elhitetve a közvéleménnyel: ők a népet képviselik a hagyományos establishmenttel szemben. Nézzük meg, Magyarországon mindez hogyan zajlott le!
A 2002 után hivatalban lévő baloldali kabinetek némi hangulatjavító osztogatást követően rászánták magukat a hazai oktatásnak és egészségügynek a rendszerváltás óta halogatott és már akkoriban is tabunak számító átalakítására. Igen ám, csakhogy ezt II. József reformjainak mintájára képzelték el. Mint ismeretes, a „kalapos király” nem foglalkozott az intézkedései miatt ellene forduló közhangulattal.
Mondjuk ki: miközben az MSZP-SZDSZ-kormányok példátlan áldozatvállalást követeltek a magyar társadalomtól, ugyanígy jottányit sem törődtek az „utca emberének” felháborodásával.
Sőt: minisztereik és egyéb tisztségviselőik időnként bicskanyitogató módon urizáltak. Nem volt nehéz a néptribun szerepében tetszelgő Orbán Viktornak a lakosságot maga mellé állítani, s némi alkotmánybírósági segédlettel kikényszeríteni a „szociális népszavazást”. Amint József császár kénytelen volt élete végén visszavonni csaknem összes rendeletét, a társadalmi ellátórendszerek reformjára irányuló kísérlet ugyancsak elbukott 2008-ban, s innen egyenes út vezetett a „fülkeforradalomig”.
Jogosan adódik a kérdés: ugyanennek a népnek az igazságérzete hogyan viseli el most az Orbán körül sertepertélő siserahadat? Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és még megannyi családtag és vazallus hirtelen meggazdagodása miért nem verte ki a biztosítékot legalább tizenkét év után? Egyszerű. Mert a hibrid rezsim által megrendezett idei választás már az EBESZ-megfigyelők szerint sem volt tisztességes a feltételeket illetően. S mivel a jelenlegi hatalom immáron fizetett ellenzékkel is rendelkezik, meggyőződésem szerint Orbán Viktor legyőzője a parlamenten kívülről fog érkezni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.