Potyautasok

Sokan ostorozzák a szakszervezeteket, erőtlennek, tehetetlennek tartják szinte kivétel nélkül mindegyiket. Ilyen indokok alapján aztán inkább részt sem vesznek a mozgalomban, nem lépnek be. Vagy, ami még ennél is rosszabb: kilépnek.

Ha a szándék az, hogy tovább gyengüljön az érdekvédelem, akkor ez tényleg jó megoldás. De valóban ez a szándék? Lehet-e ez a szándék, ha a munkavállalók ezzel egyre védtelenebbé válnak a munkáltatókkal szemben?

A szakszervezet nem egyszemélyben maga a vezető, hanem sokkal inkább a mögötte álló közösség. Mégis sokan elvárják a szakszervezettől, pontosabban a tisztségviselőjétől, hogy mindent intézzen el, szervezzen demonstrációt vagy sztrájkot, is és persze mindegyikre prezentáljon tömeget. Ugyanis amikor konkrétan sztrájkba kell lépni, tüntetésre kimenni, akkor a legharciasabb tagok is képesek hátralépni, mondván, csinálja a szakszervezet. Mégis, hogyan? A szakszervezet néhány vezetője és pár lelkes, bátor tagja tüntessen, sztrájkoljon? Azzal semmire sem megyünk. Tömegek kellenek. Minél több tagja van egy szervezetnek – adott esetben a munkahelyen –, annál erősebb, és annál eredményesebben tud kiállni a tagjaiért. És sok esetben nem is csak a tagjaiért, hanem minden ott dolgozó emberért. Bizony a szakszervezeten kívüliekért, a potyautasokért is.

Ők azok, akik úgy élvezik az érdekvédők által kiharcolt eredményeket, hogy semmit nem tesznek érte, nem fizetnek egyetlen fillér tagdíjat sem, részvételükkel nem erősítik a szakszervezetet. És közülük is a legrosszabbak a partvonalon hangoskodók, a bekiabálók. Még a hazai jogszabályok is kedveznek nekik, hiszen nem teszik lehetővé, hogy a szakszervezet csak a saját tagjaira kössön megállapodást, például béremelésre. Tehát azért, hogy a potyautasok is élvezhetik a szakszervezetek eredményeit, a hazai jogrendszer vastagon felelős, ugyanis nem lehet különbséget tenni a szervezett és a szervezeten kívül munkavállalók között.

De ha már így van, akkor az állam meg is fizethetné az értük is elvégzett plusz munkát, például úgy, ahogyan a pártokat finanszírozza, miközben azoknak a szakszervezeteknél jóval kevesebb tagja van. A jogrendszer elismeri, hogy a politikai pártok nem csak a tagjaikat képviselik, így a parlamenti választásokon elért eredményeik alapján még a pártalapítványok is hatalmas költségvetési támogatást kapnak. Nem így a szakszervezetek. Mi túlnyomó részt csak a tagdíjainkra számíthatunk.

Régóta keressük a megoldást a potyautas problémára, de sajnos baloldali kormányok idején sem sikerült feloldani ezt a konfliktust. Talán azért, mert a szakszervezeti tagokon kívül ez senkinek sem volt fontos. Pedig vannak jó minták, Európában többféle megoldás is létezik. Szerintem a legjobb, hazánkban is alkalmazni érdemes módszer az, amely lehetővé teszi, hogy a szakszervezetek csak a tagjaikra kössenek bármiféle megállapodást. Máshol viszont kollektív szerződéskötési díjat fizettetnek a szakszervezeteken kívüli munkavállalókkal. Az így befolyt pénz felhasználására eltérő megoldások léteznek, zömében valamilyen központi segélyalap lehet belőle, de akár szét is lehet osztani a szakszervezetek között. Ez utóbbinak szerintem az a hátránya, hogy az eltérő tagdíjú szakszervezetek miatt dömpinghelyzet alakulhat ki.

További megoldás lehet az, amikor a „kiesett tagdíjat” az állam kipótolja úgy, hogy a szakszervezetekre ruház valamilyen feladatot és azt megfinanszírozza. Igaz, ettől nem lesz több a szakszervezeti tag. Márpedig nálunk a taglétszám növelése létszükséglet.

Egyértelmű: a szakszervezeteknek újra ki kell találniuk magukat, s mindenki számára hiteles, tartalmas, minőségi működést kell kínálni. Ez a mi dolgunk, szakszervezeti vezetőké. Ezzel párhuzamosan azonban meg ki kell harcolni a potyautas szindróma megszüntetését, mert az is gúzsba köti a mozgalmat. Amíg többen vannak kint, mint belül, addig nem lehetünk erős, tömegeket megmozgató, potyautas kérdést is kezelni képes szervezet.