Ady Endre;anyák;falu;szerelem;

2022-06-04 12:34:00

Anyai örökség - Marton-Ady Edinával a Pubiról

Ez a nyár nem a kamaszkor legszebbje. A forró és poros magyar faluban nincs helye az idillnek, az őszinte szerelem csapdának tűnik. Csak a generációról generációra hagyományozódó szerepek biztosak: a nők áldozatok, a férfiak bántalmazók. Az elsőkönyves szerzővel, a Pubi írójával, Marton-Ady Edinával az alkohol-erőszak-hallgatás hármas tradíciójáról és az örökség súlyáról beszélgettünk. 

A Pubit olvasva nem pusztán a ’90-es évekbe repülünk vissza, hanem még messzebb, egyfajta időtlenségbe. Móricz Zsigmond óta hasonlónak ismerjük a falut, Tar Sándor épp olyan reménytelennek írta meg, mint Borbély Szilárd. Az erőszak, az alkohol és a hallgatás uralja. Megállt az idő vidéken, vagy mindezek megjelenítése egyfajta írói hagyomány folytatása?

Nem állt meg az idő, hiszen, ha lassan is, folyamatosan változunk, de az örökölt mintáktól nagyon nehéz szabadulni. Az egyént, jó eséllyel, élve felfalja a családi sors. Nem tudom, mennyi ebben a könyvben az írói hagyomány. Szeretem a vidéket. Az életem nagy részét, gyerekkoromat alföldi kistelepüléseken töltöttem. Azt ismerem, tehát nagyrészt ebből a hozott anyagból építkeztem, de nem teljesen. Beleépültek ebbe a faluba a nagyvárosi tapasztalatok is. A nagyvárosban sokkal szegregáltabbak a társadalmi rétegek, kevés az átfedés, és így a rálátás is, akár a közvetlen szomszédunk problémájára. Szerintem nem csak falun probléma az alkohol, az erőszak, a hallgatás. A városban is. Annyira sok minden történik körülöttünk és olyan gyorsan, hogy kevesebb idő jut odafigyelni, és nincs is eszközkészletünk a hozott traumáink feldolgozására, így azok továbbra is velünk vannak, és adjuk őket tovább, a következő generációnak. Számomra például ott van a nagyszüleim kettőssége, ami jelenleg nagyon foglalkoztat: Ady nagyapám egy hétszilvafás nemesi családból jött, mindent elvesztettek a háború után. A Farkas nagyapám pedig Moszkvában végzett, vörös diplomás filozófiaprofesszor volt.

Melyik örökség hogyan jelentkezett és hatott önre?

Egy gyereknek nincsen rálátása arra, hogy a szülei, nagyszülei is emberek, saját életúttal, vágyakkal, álmokkal, fájdalmakkal és hihetetlen küzdelmekkel a hátuk mögött. Mire felnőttem és összeraktam a nagyapák arcképét magamban, meghaltak. Nem tudom, mennyire igazak a megérzéseim velük kapcsolatban, de elkezdtem keresgélni, amennyire időm engedi, hogy megtudjam, kik voltak ők, mi történt velük, míg végül az én nagyszüleimmé váltak. Hogy mi az örökségem tőlük? Talán az, hogy nem érdekel, ki honnan érkezik, mi a vezetékneve, csak az érdekel, hogy milyen ember, mit mutatnak a cselekedetei, a tekintete. Nem hiszek abban, hogy a vértől, pénztől, hatalomtól bárki is különb lehet a többi embernél.

Hogy néz ki az, amikor az ember megtudja, hogy rokona a valaha élt egyik legnagyobb magyar költő?

Ady nagyapám, dr. Ady Endre ügyvéd a Szentendrei útra néző, másfél szobás, pici lakásban élt. Egyszer meglátogattuk őket. Operát néztek a nappaliban, politikáról vitatkoztak, mint mindig, én pedig a másik szobában, az ablakból figyeltem a nyüzsgő, éjszakai forgalmat. Odajött hozzám a nagyapám, és megkérdezte, hogy leveleznék-e vele újra, mert olyan jó volt olvasni a leveleimet, bennem van a költő tehetsége. Ekkor hallottam először Adyról és arról, hogy távoli rokonok vagyunk, de nem zaklatott fel. Másokat ez a rokonság sokkal jobban izgat, mint engem. Én nem azért vettem fel az Ady nevet, mert írni akartam, hanem annak ellenére. Az édesanyám miatt fontos számomra ez a név. Az iránta érzett tiszteletemet fejezi ki.

Milyen női mintát közvetít az ön számára az édesanyja?

Anyu nagyon összetett, kemény asszony volt. Hihetetlen erő volt az övé. A semmiből teremtett körénk élhető, boldog, színes világot. Szabad volt, betörhetetlen, és pontosan tudta, mit szeretne elérni. Sokat olvasott, folyamatosan képezte magát. Szerette a világot, az embereket, de közben zárkózott volt és soha nem beszélt érzelmekről. Csak remélni merem, hogy örököltem az erejét és tudatosan figyelek arra, hogy kiküszöböljem a negatív mintát, így a gyerekeimmel sokat beszélgetünk érzelmekről, arról, hogyan oldjanak meg nehéz helyzeteket, és hogy szabad, sőt kell beszélni arról, hogyha valami kellemetlen számunkra vagy fájdalmas.

A könyv világában a nők némák, a fájdalmaikról még egymásnak sem beszélnek, csak a takargatott sebhelyek, foltok árulkodnak arról, hogy mit kell elszenvedniük a férfiaktól, akik iskolázottságtól, társadalmi helyzettől függetlenül isznak és ütnek. Ez is örökölt sors?

Örökölt megküzdési stratégia. Az alkohol, de bármilyen függőség, akár a párkapcsolati függőség is. Ha az ember úgy nő fel, hogy a családjában halmozottan jelen van az alkoholizmus, akkor érzékenyebb a témára és feladatnak is tekinti megmutatni, hogy micsoda pusztítást tud végezni ez a betegség. Falun és városban egyaránt hatalmas gond az alkoholizmus, csak az utóbbiban jobban el lehet rejteni. Vidéken nincs mit szégyellni rajta, a tradíció része, egyfajta közösségi rituálé, saját szertartásrenddel, ahogyan az erőszak is. A játszmákban van nüansznyi eltérés, sok út bejárható, de mindig eljutunk rajtuk az abúzusig, amelyet az áldozatok takargatnak. Ha ki is derül, nincs valódi segítség. Az igazságszolgáltatás, a szociá­lis szféra, de még az egészségügy is elfordul a segítségért folyamodó áldozatoktól, komolytalannak nevezik a felvázolt esetet, rosszabb esetben megkezdődik az áldozat hibáztatása.

Ha nem is szerelmes regény a Pubi, de a szerelemről (is) szól. Mi a tétje a szerelemnek ebben a világban?

A szerelemnek mindig van tétje. Itt egy szebb-jobb jövőt ígér a főszereplőnek, az egyetlen kiútnak tűnik. Nagyon sokféle szerelem létezik. Van, amelyiktől fejlődünk és kiteljesedünk, van az a nyomtalanul elmúlós, és van az, ami rombol. Szerettem volna többet megmutatni ebben a történetben, úgy éreztem, hogy szükség van rá. Szerintem nem beszélünk eleget az érzelmekről a kamaszoknak. Úgy látom, hogy rémesen ciki lett érezni, pedig ez talán az egyik legfontosabb téma. Meg kellene tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy milyen egy tiszta, érdek nélküli kötődés. Milyen az a kapcsolat, amelyben nincsenek elvárások, nem kell megfelelni és nem kell szerepeket játszani. Hogy nem kell filtereket nyomnunk a fejünkre, ha átküldünk egy képet magunkról a szerelmünknek, mert az érték az maga az ember. Az ember, aki képes, tud és akar reflektálni arra, ami benne és körülötte végbemegy.

A némaság cinkosság – akár az áldozatok részéről is. Ez tűnik a regény egyik legfontosabb üzenetének. Ön nem az a csöndben maradó típus, közéleti dolgokban, bőrét nem féltve, többször megszólalt, úgy is, mint hús-vér, dolgozó anya, pedagógus.

Némának lenni borzalmas élmény. Azt tanultam az édesanyámtól, hogy a szerencsésebb helyzetben lévőknek mindig szót kell emelniük azokért, akik nem tudnak megszólalni. Helyettük, értük is ki kell állni, és persze magunkért is. A fiam születése után tíz évig voltam főállásban háztartásbeli. Mutat valamit, hogy miközben ezt kimondom, elszorul a torkom. Szépen, lassan zárul rá a nőkre a gyermekvállalás után a magyar társadalom igazságtalan, a nemi szerepeket tudatosan feudális szinten parkoltató berendezkedése. Ez egy hatalmas csapda, amiből iszonyú nehéz kitörni. Én az egyetlen irányba indultam el, amit ez az elmúlt tíz év adott, a gyerekek felé. Pedagógiai asszisztens lettem, és közben befejeztem a könyvet. A nulláról indulva kezdem felépíteni újra magam. Lett munkahelyem, szeretem, amit csinálok, bár nagyon nehéz nyolcórás, kötött munkaidő mellett alkotni. Teljesen hétköznapi életet élő ember vagyok, de mint mindenki másnál, nálam is vannak olyan helyzetek, hírek, amelyek végtelenül felháborítanak, például, amikor egy döntéshozónak semmilyen szinten nincs ismerete a valóságról. Megdöbbentően sokszor előfordul ez mostanában, és azt hiszem, akkor nekünk ki kell mondani, jó hangosan: a király meztelen!