„Le kell menni vidékre. Beszélgetni kell az emberekkel.” Annyiszor hangzik el a választások óta ellenzéki politikusok és tárgyilagos elemzők szájából ez a szentencia, hogy már-már kezdem azt érezni, nekem kell cselekednem...
De ha belegondolok, bármennyire szeretnék is fényt bocsátani hazám sötétebb zugaiba, nem úgy jelenek meg saját lelki szemeim előtt, amint egy ismeretlen falu ismeretlen lakóit próbálom leszólítani egy kis politikai eszmecserére...
Pedig nekem a „vidék” nem is „terra incognita”, vagy afféle „fekete Afrika”. Ha visszagondolok ifjabb éveimre, mindig volt közöm a falusi élethez: lehettem bár pedagógus, dramaturg vagy újságíró. Éltem is falun valameddig, értettem is a „falusiak nyelvét” már csak a rokoni szálaknak köszönhetően is, munkakapcsolataim is gyakran nőttek túl egy-egy célirányos interjún vagy riporton. Mégsem tudom elképzelni, hogy akár egy régebben jól ismert település mai lakóival hogyan kerülhetnék bizalmas beszédhelyzetbe.
Az utóbbi évtizedek során természetszerűleg magam is sokat változtam, de nem tudom nem észrevenni, hogy körülöttem a világ még többet. Ami a vidéket illeti: manapság a FALU népe mintha nemigen lenne éhes a SZÓra, amely a VÁROSból érkezik.
Valójában erre is csak következtetni tudok mediatizált forrásokból, mert személyes kapcsolataim az idők során mind megszakadtak. Persze eszmeileg nem távolodtam el a falusi világtól. Visszatekintve eddigi életutamra, megállapíthatom, hogy minden eddigi munkám egybeesett a magyar értelmiség „népi” és „urbánus” gondolkodóinak és cselekvőinek azon törekvésével, amelynek kiindulópontja Ady Endre történelmi diagnózisa a magyar társadalmat illetően:
„Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ismeretlen Korvin-kódex margójára, 1905)
Ezt a lemaradást – anélkül, hogy első pályaválasztásom idején teljes tudatában lettem volna – igyekeztem csökkenteni egy falusi általános iskolában. Egyetemi éveimben ugyan nem erről a nevelési szintről álmodoztam, de hittem benne, hogy – bármilyen fokon is – „egész népemet fogom (...) taní-tani.”(József Attila: Születésnapomra, 1937)
Nem tudom pontosan, ki intézte így, de az 1954-ben (a Nagy Imre-féle „új szakasz” idején) indított népes évfolyamom zömét vidéki fiúk és lányok köréből vették föl, mint ahogy a végzendők jó részét is vidéki, vagy éppen falusi „szolgálatra” szánták. Emlékezhetünk még más reménykedő korszakokra, aktuális gazdasági válságokra választ kereső kulturális felzárkóztató programokra is – hol kormányzati, hol civil kezdeményezésre, szerencsés esetekben a két szféra összefogásával. Tulajdonképpen ezeket kellene felidéznünk – alaposabb művelődéstörténeti tanulmányt érdemelne! –, amikor azon morfondírozunk, miért is kellene „lemenniük” a városiaknak vidékre. Egy ilyen áttekintés azonban szétfeszítené e szubjektív jegyzet kereteit. Maradok a személyes élményeimnél.
Voltak irodalmi ideáljaim is, stílszerűen a szépíró Móricz Zsigmondtól a szociográfus népi írókon át a falusi és városi batyuját egyforma elszánással cipelő Ady Endréig és József Attiláig. A kortárs irodalmi élettel gyakorlatilag mégis a vándorszínész Dérynéről elnevezett faluszínházban kerültem munkakapcsolatba. Igazság szerint ezt a fősodrú szakma után kullogó kedélyjavító intézményt frissen szerzett dramaturgi diplomával a tarsolyomban nem magam kerestem magamnak, de azért jó évtizeden át „hősleg működém” benne, igyekezvén olykor falusi tárgyú drámákat is betuszkolni a (hivatalosan feltételezett) könnyed szórakozási igényre alapozott repertoárba. „Mit mond ez a Mari néniknek meg a Pista bácsiknak?” – fordított szélirányba vonalas igazgatóm, amikor valami életszagúbb szöveggel háborgattam. Bő évtizedes küszködésemet talán 4–5 alkalommal koronázta „a realizmus diadala”, mikor is parasztokat, tanítókat, tanítónőket, cigányokat, kiskirályokat sikerült kortárs szerzők asztalfiókjából a világot jelentő deszkákra segítenem. Szakmai önigazolásként könyvelhettem el a falusi bemutatókon, hogy a „Mari nénik és Pista bácsik” az igényesebb darabokat is megértik. Csak éppen mire kezdtek volna az utak kitaposódni, megszűnt a színház...
Nem mondhatnám, hogy annak idején meggyászoltam, ma mégis Kosztolányi Halotti beszédének szavaival kell rá emlékeznem:
"Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.”
Nem tudom ma sem megítélni, ez a színház fény volt-e, s ha igen, mennyire erős, de annyi bizonyos, hogy hő volt, mert amikor kihullottak falvaink szabadidős programjából a (bármilyen minőségű) tájelőadások, hidegebb szelek törtek be a helyükre.
A továbbiakban az amatőr művészeti mozgalmak krónikásaként folytathattam „kulturális missziómat”. Újságírói minőségben végigjártam és végigfotóztam az egész országot. Bárhová, ahol már egyszer megfordultam, bármikor visszamehettem, sok falusi színjátszó, néptáncos, hagyományőrző, játszóházi animátor közösséggel mondhatni baráti kapcsolatba kerültem.
Ez a „kegyelmi időszak” sajnálatos módon alig élte túl a rendszerváltozást, amikor is az állam levette a kezét a közművelődésről. Ám egy időre feléledni látszott a civil társadalom. Több szárnyat bontó szervezet is lelkes propagátorra lelt újságíró mivoltomban. Leépített kulturális intézmények munkatársai egyesületekké alakulva folytatták társadalomjobbító tevékenységüket.
Először a Közösségfejlesztők Egyesületének egyik projektje ragadott magával. Egy Zala megyei falu polgármestere és pedagógusai kiötlötték, hogy a felbomló úttörőszervezet helyett települési ifjúsági és gyerekönkormányzatban vonják közösségi tevékenységbe a lődörgő kamaszokat – ám nem iskolai keretben, hanem életszerű „szerepjátékként” a települési önkormányzat mintájára, némi beleszólással annak működésébe. Amikor kiderült, hogy több magyar faluban is kísérleteznek hasonlóval, (az elsők: Türje, Levél, Bezenye, Terény, Nézsa, Szabadszentkirály), a Közösségfejlesztők Egyesülete tanulmányutat szervezett Franciaországba (Elzász-Lotaringia, Észak-Normandia), az ott már jó ideje működő nevelési modell megismerésére. Ezt követően egyre több – elsősorban falusi – gyerek- és ifjúsági önkormányzat szerveződött hazánk keletibb és északibb régióiban is. Ekkoriban a legkisebb faluba is eljutottam nemcsak szemlélőként, hanem az aktív állampolgárságra nevelés lelkes segítőjeként is több megyében.
Hasonlóképpen „nyitva állt a sorompó” minden település határában, ahová bármilyen szakember tudományos ismeretterjesztőként érkezett. De a legszabadabb interakció a népfőiskolai mozgalom legalizálásával kezdett elterjedni hazánkban. A rendszerváltás hajnalán (jórészt európai segítséggel) országos méreteket öltött a népfőiskola-szervezés. Ez a Dániából és Finnországból a két világháború közt hozzánk is eljutó (majd 1948 után elfojtott) szellemi áramlat mindig és mindenütt a társadalmi fejlődésben lemaradt régiók kulturális alapú felzárkóztatására vállalkozott – az értelmiség és a kevésbé képzett rétegek találkoztatásával. A '80-as évek végén még regnáló, de megroggyant egypártrendszer egyre több lefojtott energiát volt kénytelen felszabadítani, így a népfőiskolai mozgalom is rehabilitálódott, mint lehetséges eszköz az egyre fenyegetőbb munkanélküliség „kezelésére”.
A népművelői szakma némi hezitálás után elfogadta e régi-új közművelődési formát, és a művelődési házak jó része megnyílt a különféle világnézetű népfőiskolai szerveződések előtt. A kezdetben inkább gyanakvó helyi hatalom is megbékélt lassan az országosan ismert nevű előadók szabad ki-be járkálásával.
Az 1988-ban megalakult Magyar Népfőiskolai Társaság lapjának szerkesztő-szerzőjeként mindenhová elmehettem, ahol valamilyen közösség (akár csak a nevében is) viselte a népfőiskola címkét. A rendszerváltás mámorában sokan tűzték magukra, akik azt gondolták, hogy az új rendszer támogatni fogja a régi rendszerben (enyhén szólva) mellőzött művelődési formát...
Aztán a mámor elszállt, az egymást követő „rendszerváltó” kormányok egyre kevésbé tartottak igényt a nonprofit szervezetek munkájára, és ez a civil társadalom költségvetési támogatásának fokozatos leépítésével járt. A rendszerváltás környékén több mint 200 – felnőttképzési feladatot vállaló – népfőiskolai szerveződés volt az országban, ma alig néhány. Kishantos kálváriáját bizonyára nem kell részletesebben ismertetni. Néhány éve bejárták az étert a tudósítások arról, hogyan „biztosították” a szakszerűen művelt biogazdaság vetését beszántó traktorok ökológiai merényletét a méltatlanul helyzetbe hozott új „bérlők" verőlegényei...
Persze, tudom, hogy nem nekem szól a lassan mantraszerűvé váló felszólítás. Nem vagyok politikus. Életkoromnál fogva sem tartozom már a társadalom „kritikus tömegéhez”. De ha nem én vagyok a címzett, akkor miért háborgok?! Talán, mert egyre jobban ingerel, ha sokak szájából sokadszor hallom ugyanazt az immár közhellyé vált rutinmondatot, amely mögött nem jelenik meg tartalom. Vagy szebben kifejezve: azért pattanok fel még olykor egy-két hívószóra, mert nehezen leépülő "zoon politikon" vagyok. Azaz sok jó és rossz emléket makacsul hurcolászó gondolkodó állampolgár.
Ettől függetlenül igaz, hogy LE KELL MENNI VIDÉKRE!
Menjen – de ne is csak „menjen”: járjon rendszeresen! –, aki feladatot lát a műveltségi szakadék szűkítésében; és aki még talál „hídfőállást”, „leszállópályát” (rokont, barátot, diák- vagy munkatársat, házat, munkahelyet, munkakapcsolatot) egy településen. Ám politikai apály idején (például közvetlenül választások után) ne feltétlenül pártot akarjunk szervezni, vagy bármiféle, természeténél fogva konfrontatív, „kemény” szervezetet – az a helybeliek dolga. Ilyen időszakokban a „fentről” (a politikai szervezet szélesebb áttekintést biztosító szintjéről) érkező pártaktivista is többet segíthet a helyieknek, ha szakmai „sapkáját” viseli (amennyiben van neki ilyen). Így hihetőleg kevésbé teszik lehetetlenné a mozgását ilyen vagy olyan ellenérdekű erők – hiszen annak bármelyik faluvezető csak örülhet, ha országosan ismert személyiségek, tudósok, művészek pallérozzák az elméket és nem avatkoznak nyíltan a helyi politikába.
