HANGÉRIEN RIPABLIK
Talán emlékeznek rá az olvasók, hogy a Népszavában tavaly volt egy sorozatom, amelyben azokról a kortársaimról írtam, akiket volt/vagy van szerencsém személyesen vagy közelebbről ismerni. Ebből Moldova György kimaradt, aminek nem az volt az oka, hogy nem becsültem, hanem az, hogy nem ismertem személyesen. Életemben háromszor váltottam szót vele, akkor sem négyszemközt, hanem kötetbemutatón vagy sajtótájékoztatón, így hát nem tudtam volna személyes érdekességet vagy különlegességet írni róla.
(A sorozatból többen is kimaradtak, mivel nem kerültünk közel egymáshoz, főleg talán generációs okok miatt – hiszen felnőttkorban az ember nehezen köt barátságot. Kimaradt például Baranyi Ferenc költő, akinek a Dante-fordításait különösen nagyon szeretem, nagyra becsülöm őt, de hát nem találkoztam vele olyan sokszor, hogy arról írni tudtam volna. Sajnálatos módon kimaradt Balla Zsófia, nemzedékének nagy erdélyi költője – megtiszteltetés, hogy személyesen ismerhetem, de hosszabb beszélgetéseket sajnos még nem folytattunk. Kimaradt Mészáros Sándor is, a Kalligram Kiadó vezetője, akivel viszont nagyon sokszor találkozom – de miután a Kalligramnál jelennek meg a könyveim, nem tartottam volna ízlésesnek, hogy Sándort nyilvánosan méltassam, pedig megérdemelné.)
Szóval Moldova György is kimaradt, pedig ő a kortársaink között valaki volt, úgy értem: Valaki. Nem ismertem, de az volt a benyomásom róla, hogy soha nem félt senkitől; soha nem kertelt; soha nem volt megalkuvó; nem ismerte a szolgalelkűséget; nem kereste a hatalom ánuszát nyalakodás céljából; nem ácsingózott díjakra és nem volt irodalmi törtető; nem volt az irodalom kötekedő hisztibajnoka, és nem lett belőle a saját maga egójától megmámorosodott, nárcisztikus pöfeteg; hanem egyszerűen író volt és maradt a sikerei csúcsán is, nagy magyar író, akinek a mellkasában proletár zsidó szív dobogott a magyar proletárokért.
S ha már azt a kevés személyes találkozást említettem, hadd idézzek föl egy jellemző esetet, amely az egyik kötetbemutatóján történt, s ahol engem, mint akkor népszabis újságírót, alaposan kiosztott. Nem kertelt. Azt mondta, nem szereti a Népszabadságot, mert a lap a rendszerváltás után elárulta a szocializmus ügyét. A maga nézőpontja felől lehetett igazság abban, amit mondott, az én nézőpontom felől nem volt igaza. De kifejezéstelen arccal tűrtem. Ez meg is lepte. „Mi van, magának ilyenkor meg se rezzen az arca?” – kérdezte, mire azt válaszoltam: „aki a Negyven prédikátort meg tudta írni, az nekem már mondhat bármit”. Nagyot nevetett – erre nem számított.
Most, hogy meghalt, nem tudok senkit, aki az örökébe tudna lépni.
Pedig a magyar proletároknak (akiken a hónapról hónapra kevéske bérből élő munkavállalókat értem, a nincstelenektől kezdve a gyári melósokon és értelmiségieken át minden szolgalétben tartott munkavállalót), szóval a magyar proletároknak szükségük volna egy mindenkori Moldovára. Egy íróra, aki az ő szemükkel lát, az ő fejükkel gondolkodik és az ő szívükkel érez.