A Poquelin fiú nem akarta atyja mesterségét folytatni. Pedig biztos, jól fizetett állás volt. A versailles-i palota felépítése előtt a király és udvara több időt töltött utazással, mint Párizsban. Az uralkodó kényelmét minden kastélyban, udvarházban biztosítani kellett. Az udvari kárpitos a királyi sereg előtt érkezett, szekéren hozta a bútorokat, szőnyegeket, függönyöket. Ha a király éjszaka felébredt, minden tárgy a helyén volt.
A Poquelin fiú már kamaszkorában kitanulta a kompromisszum művészetét. A jezsuiták kollégiumában megtanult mindent, amire az udvarban a közembernek szüksége volt, de végül úgy döntött színésznek megy, nem kárpitosnak. Először színész, azután társulat-igazgató, majd szerző lett. Jean-Baptiste Poquelin-ből Molière.
Neve a szó szoros értelmében összeforrott a nyelvvel. A francia nyelv szinonimája Molière nyelve, a Comédie Française-t Molière házának nevezik, a szakma legnagyobb elismerése a Molière mellszobor. Pedig vetélytársai nem hiányoztak. Dicsőségében Racine-nal, Corneille-jel, osztozott, de már megjelentek és elterjedtek Shakespeare darabjainak fordításai is, a Pireneusokon átkeltek Lope de Vega és Calderon drámái, a kőszínházakban velencei és nápolyi társulatok játszottak.
A francia király alattvalóinak többsége azonban nem beszélte – és gyakran nem is értette – XIV. Lajos és Molière nyelvét. A közemberek a provanszált, az okcitánt, a katalánt, a burgundit és az elzászit beszélték. Ezek nem afféle dialektusok voltak, önálló kultúrát hordoztak. A társasági életre vágyó módos polgárok, kisnemesek franciául is megtanultak, de csak a nagyobb városokban voltak elegen ahhoz, hogy egy társulatot eltartsanak. A főnemesi udvarokból azonban nem hiányozhatott a színtársulat.
Molière Délen lelte meg első mecénását; Armand de Bourbon-Conti herceg személyében. Őt követte a Nagy Condé-nek hívott főúri támogató, majd az ő ajánlásukkal a „Monsieur”, azaz a király egyetlen fiútestvére A hajdani kárpitost, immár híres színészt és ünnepelt szerzőt és társulatát végül a király fogadta be. Ez annál inkább magától értetődőnek tűnt, mert XIV. Lajos értette és kedvelte a színművészetet, időnként táncos-énekesként fel is lépett.
Ha éppen nem a versailles-i királyi színházban volt jelenése, az Illusztris Színház a köznépnek is játszott, általában telt házzal. Vajon mi a titka annak, hogy kortársai, Racine és Corneille az udvar és az Akadémia kegyeit elnyerte, de a köznépét kevésbé? És hogyan lehetséges, hogy négyszáz évvel később – korunkban – a középiskolai tananyagban Molière-rel egyenrangúan osztoznak a dicsőségben, de a színpadokon alig-alig látni műveiket.
Franciaországban amit nálunk nyelvújításnak neveznek jóval előbb megtörtén, bár a nyelv soha nem merevedett meg. Corneille, Racine szövegeit, mint Molière-t a ma élő francia olvasó gond nélkül megérti, a színészek deklamációja nem hangzik idegennek. De mégis… Az alakok, jellemek, helyzetek a görög és római aranykorba vezetik vissza a nézőt – ha hagyja magát. Corneille egyetlen darabja, a Cid játszódik a kora középkorban, ennek rendezők által felújított változata kerül ritkán ugyan, de mégis színpadra. Racine görög ókorban játszódó, verses drámáit kötelező olvasmányként tanítják, gyakran emlegetik, de szinte sohasem adják elő. Molière-t „házában”, a Comédie Française színlapján minden évadban látni lehet, a vidéki „nemzeti”, azaz állami fenntartású és privát színházakban is. A titok? A fösvény, A képzelt beteg, Az úrhatnám polgár, A kényeskedők, A mizantróp mintha a plakátról kacsintanának le: gyertek, nézzetek meg, ismerjük egymást! Nálunk már a XIX. század eleje óta magyarosított: A mucsai széplelkek, Duda Gyuri, Tartuffe. Korunkban Illyés Gyula, Mészöly Dezső, Parti Nagy Lajos tiszteletteljes átírásai. Tudósabbul is fogalmazhatunk: archetípusok az idő méhéből, a történelem fenekéből jönnek. És az azonnali fogyasztásra szántak mellett a népek, nyelvek, kultúrák felettiek: Don Juan, Amphitryon, Sganarelle.
Molière drámáinak négy évszázaddal ezelőtt rögzített szövegén a rendezők általában nem változtatnak. A rendezés azonban a kor technikáját használta, a végeredmény alig hasonlított ahhoz, amit manapság láthatunk. A Sorbonne színháztudományi intézete az évforduló alkalmából reprodukálta A képzelt beteg korhű előadását. Villanyvilágítás nem lévén a szereplőket a színpad előterében a földre helyezett gyertyafény világította meg. A szereplők maszkot viseltek, érzelmeiket szigorúan rögzített testbeszéd továbbította. A felvonások között és gyakran a felvonások alatt zene, ének és tánc szakította meg, illetve erősítette fel a cselekményt. Az énekes-táncos színészek mellett akrobaták élénkítették a látványosságot. A mecénások és vendégeik bármikor megszakíthatták az előadást, dicsérő vagy bíráló megjegyzéseik még a befejezés előtt eldöntötték a darab sorsát.
Az utókor hamar lerótta háláját. Első életrajz írója: Voltaire. Bulgakov regényhőse: Monsieur de Molière. Ariane Mnouchkine négyórás drámája, majd ennek filmváltozata: Molière, egy tisztességes ember… A XIX-XX. század új klasszikusokat hozott, de Molière népszerűségét egyik sem múlta felül.
Élete nem úgy végződött, ahogy a legenda állítja. Még ennél is szomorúbban. Nem a színpadon halt meg. Párizsban járvány dühöngött, elkapta, elájult a színpadon, hazavitték, ágyba tették, többé nem kelt fel. Párizs érseke alkalmasnak látta az időt, hogy a Tartuffe-ért bosszút álljon, megtiltotta az egyházi temetést. A Napkirály parancsszava kellett ahhoz, hogy elkerülje a tömegsírt.
Tényleg… Hogy is hívták az érseket?
