„Minden leírás-rögzítés fikció. A történetírás is az” – állítja Heller Ágnes, s Updike régi-új regényének történész professzor hőse szüntelenül az ebből fakadó dilemmákkal küszködik. A műbeli jelenben (az 1990-es évek elején) ugyanis Alfred Clayton egy szakmai fórumtól felkérést kap, hogy írja meg emlékeit Gerald Ford elnökségének éveiről (1974. augusztus – 1977. január).
A méretes memoárnak, vagyis magának a regénynek mindvégig két – egymással több szálon összefüggő – témája van: a személyes sors igencsak fordulatos eseményfolyamát időről időre megszakítják a professzor akkoriban írt könyvének masszív fejezetei. Ezek pedig James Buchanan, az Egyesült Államok 15. elnöke életrajzának kulcsfontosságú részleteit elevenítik meg. A cselekmény kibontakozása során tehát folyvást mozgunk az időben: hol a múlt század hetvenes éveiben járunk, hol a XIX. század elején-közepén, s mindkettőt keretbe helyezi a megírás jelene. A narrátor – elégikusan vagy önironikusan – gyakran kommentálja múltbeli sorsfordulatait, hajdani munkájának kihívásait.
A tanár úrnak a Ford-érában két fő célja volt: befejezni a Buchanan-könyvet és feleségül venni álmai nőjét. Valóra váltásuk, persze, sokkal körülményesebb, mint amilyennek esetleg első pillantásra tűnhet. A tökéletesnek ígérkező Genevieve ugyanis házas volt (egy főiskolai kolléga a férje), két kislány anyja, és a tanár úr mozgásterét is – felesége és három gyereke lévén – masszív korlátok határolták. A történelmi pályakép megírása pedig újabb és újabb elvi problémákat vetett fel, melyek idővel a vállalkozás egészének értelmét megkérdőjelezték.
A regény Alfred Clayton kettős kudarcának történetét ábrázolja. Magánélete kezdetben ugyan biztatóan alakul, Genevieve szenvedélyes szerelemre lobban iránta, elhagyja a férjét, lelkileg-érzelmileg készen áll egy új házasságra, s a főhősünk is elköltözik otthonról. De az ügy ebben a fázisban meg is merevedik: a válás – itt és ott – kezd elhúzódni, az átmenetiség állandósul. Ráadásul bénítja őket a gyerekeik, házastársuk miatti lelkiismeret-furdalás. A kapcsolat tehát fokozatosan elveszíti távlatait, elkerülhetetlenül felbomlik. Visszaáll az eredeti állapot – „sok hűhó semmiért”.
„… fő művemet a saját növekvő súlya állította meg, a tények finoman eltérő második verzióinak összehasonlítgatása”
– panaszolja Clayton professzor, vagyis a témában való egyre intenzívebb elmélyülés, az események újabb és újabb olvasatának feldolgozása az értelmezést mind bizonytalanabbá teszi. Arra is rá kell döbbennie, hogy a korabeli dokumentumok (levelek, naplók, memoárok, feljegyzések) valamilyen módon és mértékben egytől egyig pontatlanok, a valóság és a fikció ötvözetei. A történelem végeredményben „csak a történetírásban létezik” (Heller Ágnes).
Történészünk a szakmai kihívásokra kétféleképp is válaszol. Egyrészt Buchanan ifjúkori jegyességének eseményrajzában a dokumentumokat fiktív elemekkel dúsítja, voltaképp regényesíti a leendő elnök balvégzetű kapcsolatát. Másrészt megpróbál az egymásnak ellentmondó források között valami rendet teremteni. Az első esetben a belletrisztika területére téved, a második esetben pedig addig „dekonstruálja” a szövegeket, mígnem a már rég tudott-megírt szakmai közhelyeket ismételhetné. A könyv végül – szükségképp – befejezetlen marad.
Törvényszerű, hogy a személyes emlékek felidézése is fiktív elemek sokaságát tartalmazza, a bizonytalanság még a leglényegesebb mozzanatoknál sem tűnik el. A zárómondatban a főhős nem egészen alaptalanul fokozza szinte ad abszurdum az alapproblémát: „Minél többet gondolkodom Gerald Ford elnökségén, annál kevésbé emlékszem bármire.”
Ez a regény is tanúsítja, hogy Updike a második világháború után szocializálódó, keleti parti értelmiségi-középosztálybeli rétegek életjegyeinek reprezentatív írója. Mindent tud a korabeli kertvárosok, campusok belterjes világáról, a fiatal vagy épp középkorú házaspárok „cserebomlásairól” – a tanulságok pedig egyetemes igényűek.
Furcsa, de talán mégsem véletlen hogy ez az 1992-ben kiadott mű eddig nem jelent meg magyarul. A szöveg jelentős része ugyanis egy olyan történelmi személyiségről szól, akiről a magyar olvasók többsége még csak nem is hallott. A pályarajzban a sok-sok utalás különféle eseményekre, egyéb mellékszereplők tucatjaira tovább nehezíti a befogadást (az író a mű végén – precíz filológusként – megadja a felhasznált szakmunkák jegyzékét).
A könyv persze, bővelkedik számunkra is izgalmas, maradandó élményt nyújtó részletekben. Sőt, mintha például kifejezetten nekünk-rólunk szólna az a gondolatmenet, amelyik azt taglalja, hogy a politikusok esetében „még a leglelkiismeretesebb szolgálat és a legravaszabb önérvényesítés is milyen messze esik a tökélytől, felidézve bennünk azt az ízig-vérig amerikai alapelvet, miszerint nem isteni vezető ment meg bennünket, nekünk kell megmentenünk önmagunkat”.
John Updike: Emlékek Gerald Ford elnökségéről. Fordította: Pék Zoltán. XXI. Század Kiadó, 2022.