;

angol-magyar;magyar labdarúgó-válogatott;

- Wolverhampton: hab a parton

Egy hét telt el az angol–magyar 0-4 óta, és – leszámítva a minálunk alacsonyan szálló politikai-propagandista púdert – rendszerint az a kérdés, hol van most már a magyar válogatott helye a realitás talaján.

Szerintem ezzel egyelőre nem kell foglalkozni, egy időre átadhatjuk magunkat a csodának. Azt meg nem szokás magyarázni, vagy jön vagy nem, előzménye nincs, hiszen alapvető tulajdonsága, hogy egyszeri. Erre mondhatja az olvasó: de hát az angolokat itthon is legyőzte a csapat, amely aztán döntetlent ért el a németek ellen.

Szép, szép, ám egyik és a kettő együtt sem azonos a 4-0-val.

Ez utóbbi olyan eredmény, amely kiragyog az elmúlt évtizedekből, sőt épp annyira fényes, mint a dicsőséges magyar futballtörténet hajdani nagy sikerei. Immár nem kell dekádokat visszamenni, ha fogódzót keresünk, mert 2022-ben, egy vidám wolverhamptoni juniálison Magyarország válogatottja egészen ritkán látható módon legyalulta Anglia legjobbjait. Ebben a városban a mostani mérkőzést megelőzően 1956-ban lépett fel az angol válogatott. Ezt hasonlóképpen jelképesnek tartom, mint azt, hogy angol földön az egyetlen korábbi címeres mezes diadal 1953-ban, Az évszázad mérkőzésén született. Egy évvel a 6:3 után a Honvéd a helyi Wanderersszel találkozott Wolverhamptonban, és 2:0-s vezetésről 3:2-re kikapott. Stan Cullis, a brit együttes menedzsere kijelentette, hogy most már biztosan a Wolverhampton Európa legkiválóbb labdarúgó klubcsapata. Ám Gabriel Hanot a L'Équipe-ben úgy érvelt: ez csak akkor lenne igaz, ha Budapesten visszavágót játszanának, és a Wanderers nem kapna ki.

Ennek nyomán írták ki 1955-ben a BEK-et.

A mai Wolverhampton következményeit még nem látjuk, már azon kívül, amit Csapó Gábor nagyon szemléletesen említett a szintén e hasábokon a múlt hét végén megjelent interjúban: „Másként megyünk az utcán.” A bűvölet engem már a meccs első félidejében megcsapott. A szünetben felhívtam a sportszerkesztőt: úgy vélem, itt nem elképzelhetetlen a több gólos magyar győzelem sem, amely egyenesen szenzáció volna. Márpedig akkor jobb, ha már a lefújás után néhány perccel kinn van az online-on a rendkívüli diadalt méltató írás. (A késői kezdés és a lapzárta miatt a cikk a nyomtatott újságba nem férhetett be.)

Nem kellett kétszer mondani.

Így aztán nem vártam meg a 3-0-t, a 4-0-t, hanem akképpen ütöttem a billentyűket, mintha már annyi lenne az állás. Amennyiben megvárom, miként alakul a folytatás, úgy nem készül el a jegyzet, amelyről tudtam: ha 1-0 marad, kidobom, mert az is gyönyörű, de nem varázslat; a 2-0 határeset. Közben ment a tévé, és egyszer csak azt látom, benn van a harmadik. Lehet elhajítani mindent, és nem kell kihajítani az anyagot... Majd még inkább terebélyesedett az amúgy is gazdag – sőt: Gazdag – választék, és már adhattam a címet: „Egy-null volt a félidőben, a végén nagy négy-null”.

Azt talán sejti a tisztelt olvasó, hogy meglehetősen kritikusan szemlélem napjaink labdarúgásának hazai folyamatait. De van pillanat, amikor el lehet tekinteni mindentől, mivel hirtelen szembejön a történelem. S nem kell összehasonlításokat tenni, hogy melyik mostani játékos lenne Bozsik, Hidegkuti vagy Puskás megfelelője, mert nyilván semelyik, másrészt akárhogyan nézem, a 4-0 még a 6:3-nál is jobb. Az meg teljességgel indifferens, vajon az ötvenhármas vagy a jelenlegi angol csapat erősebb-e. Elvégre napjaink magyar válogatottjától jóval nagyobb bravúr a 4-0, mint a világ legjobbjaként számon tartott Sebes-tizenegytől a 6:3.

Ebben a szférában aligha lehet maradni. Marco Rossi szakvezető bármennyire megszervezte és most már feljebb is tolta a védekezést, az átmenet a támadásba hiába lett szinte egyik pillanatról a másikra szembeszökően gyorsabb és hatásosabb, a 4-0 nem lehet a mérce, mert ha az volna, akkor 2026-ban világbajnoki döntőt kellene játszani, mint tették azt Kocsisék 1954-ben. Azt hiszem, mindannyian beérnénk azzal, ha a magyar válogatott egyáltalán kijutna a vb-re negyven évre nyúló, hallatlanul hosszú pauza után...

Wolverhampton után nem lehet mondani, hogy nincs remény. Wolverhampton után a válogatott esetében semmi sem olyan, mint Wolverhampton előtt. Beszélhet és írhat bárki bármit, erre a fordulatra senki nem számított. Ezzel együtt új időszámítást még nem kell bevezetni, annak az ideje csak akkor érkezik el, ha lesz – nem 4-0-s, de hasonlóképpen tiszteletet parancsoló – folytatás.

Ám most itt a nyár, merüljünk el az örömben, akár a habokban.

Arra azért vigyázzunk, hogy csak a parton álljon el a lélegzetünk.

A címvédő és a világbajnoki pontversenyt vezető Max Verstappen, a Red Bull holland pilótája diadalmaskodott a vasárnapi Forma-1-es Kanadai Nagydíjon, ezzel növelte előnyét az összetettben.