Az elmúlt tizenkét év fideszes kormányzásának egyik legnagyobb vesztese az oktatás; az oktatáspolitikai kudarcot alátámasztó tényeket pedig már nem lehet a szőnyeg alá söpörni vagy úgy elferdíteni, hogy kedvezőbb képet mutassanak a kormánypropaganda görbetükrében.
Folyamatosan negatív rekordok dőlnek meg: a tanári fizetések az OECD-tag uniós országok közül nálunk a legalacsonyabbak, az egyéb felsőfokú végzettségűek fizetésének 58-66 százalékát teszik ki. Ezzel szemben a tanárok kötelező tanítási óráinak száma nálunk a legmagasabb. Az elmúlt 20-30 évben a pedagógushiány sem volt akkora, mint most: legalább 15,5 ezer tanár hiányzik a rendszerből, ami a főállású pedagógusok 11 százaléka. Az egyetemre jelentkezők száma jelentősen csökkent, tavalyelőtt húszéves negatív rekord dőlt meg, így a diplomás 25-34 évesek aránya nálunk az egyik legalacsonyabb az EU-ban. A korai iskolaelhagyóké viszont nálunk az egyik legmagasabb. A szegényebb és a gazdagabb térségekben lévő iskolák, tanulók teljesítménye közötti szakadék tovább szélesedett.
Ide vezetett, hogy tizenkét éven át szakmailag teljesen alkalmatlan embereket neveztek ki az oktatásirányítás élére. Így jutottunk el odáig, hogy mostantól Orbán Viktor kormányfő mindent megoldó embere, Pintér Sándor belügyminiszter, egykori rendőrfőkapitány menedzselheti a közoktatást (NER szóhasználattal a köznevelést). Aki már miniszterjelölti meghallgatásán sem rejtette véka alá, hogy szakmai-pedagógiai kérdésekhez nem ért, e téren inkább a szakértőkre hagyatkozik. Továbbra is kérdés, kik lesznek ezek a szakértők a kormányzati oktatáspolitika eddigi képviselőin túl? Vagy hogy lesznek-e egyáltalán mások, akiknek a véleményét, tapasztalatait előbbre helyezi a pedagógus érdekképviseletek vezetőit nemes egyszerűséggel lekommunistázó politikus kollégái tanácsainál?
Az biztos: bármit tervez is a miniszter, az a pedagógusok nélkül nem fog menni. Reméljük, ezt szűkebb környezete is belátja, és felhagynak az érdekképviseletek elleni gusztustalan hangulatkeltéssel. Különösen, ha igazak a hírek, és valóban “racionalizálni” szeretnék a szétaprózódott iskolarendszert. Az alacsony diáklétszámú, főleg vidéki kisiskolák korábban is oktatáspolitikai kihívást jelentettek; 2010 előtt, a baloldali kormányok tervei között is szerepelt egyfajta “racionalizálás”, ami ellen az akkor ellenzéki Fidesz bőszen tiltakozott, mondván, a baloldal iskolákat zárat be.
Most ők is hasonlót terveznek, csak a helyzet rosszabb. A tankerületi rendszer egyik kudarca, hogy az elhanyagolt kisiskolák száma a másfélszeresére nőtt 2010 óta. A helyzet szakmailag, politikailag is összetett: egy iskola megszüntetésekor, még akkor is, ha kevés diákja van, nem lehet figyelmen kívül hagyni a helyi közösségek véleményét, érdekeit. Nem lehet egy budapesti íróasztal mögül, kézi irányítással letarolni mindent. A rendőri szemlélet helyett empátiára, megértésre, széleskörű együttműködésre is szükség lenne. Mindebből a Nemzeti Együttműködés Rendszerében mára súlyos deficit keletkezett.