Nagyon sokszor lehetett látni, hallani, a pandémia és az azzal járó korlátozások megváltoztatták a világot. Számos alkotó ember kényszerült a négy fal közé zárva alkotni – mást úgy sem tehetett. A videós újságíróként is ismert Zsótér Indi Dániel és csapata – Vida Orsolya forgatókönyvíró és Dimeth Balázs Ferenc operatőr – összeállt, hogy a maguk módján - és hangsúlyozandó - saját pénzből és közösségi finanszírozásból létrehozzák a saját verziójukat. Ha pedig teljes a szabadság, akkor alapul vettek néhány klasszikus sorozatot: elsősorban az Alkonyzónát, mely az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a frászt hozta az emberekre, illetve a mostanság is futó Black Mirrort. A forma és az atmoszféra adott volt, ám a képletet azzal őrjítették meg, hogy hozzárakták a magyar rögvalóságot. Sőt, a magyar ember archetípusát az összes pitiánerségével, szerencsétlenségével és furcsaságával együtt. Így már ötlet szinten magasról indult a produkció, mely végül szkeccsfilm formájában került a közönség elé.
Az öt etűd, alapvetően teljesen önálló, dramaturgiai szempontból azokat a Narrátor kapcsolja össze, aki afféle Roald Dahl stílusban hozza a csattanót ezekben a meghökkentő mesékben. Ezt a kulcsszerepet eddig szintén elsősorban újságíróként ismert Muchichka László alakítja – meghökkentően jól: nem tudom eldönteni, hogy egy szakállas és fiatal Dan Aykroydot vagy egy jól bevált Jonathan Frakes- reinkarnációt látok benne, de egyszerűen baromi frankó a jelenléte. Ad absurdum még egy fekete-fehér Tarr Béla világvége drámába is beleillene.
Mint minden szkeccsfilm esetében, most is igaz, hogy vannak benne jobb, és kevésbé jó részek. Hogy egy híres példával éljek, az 1995-ös Négy szoba esetében Allison Anders és Alexandre Rockwell szegmenseit már a vetítés után rögtön elfelejtettük, Robert Rodriguezé dereng valamelyest, de igazából csak Quentin Tarantino lezárása miatt vált klasszikussá a darab. A Karantán Zóna esetében Zsótér Indi Dániel író-rendező az állandó pont. Az első, az Egyedül című etűd a lehető legklasszikusabb dialógussal kezdődik: egy szerelmespár, ahol a nőnek van állása, a férfi, aki szakács épp elvesztette azt. (Nyilván véletlen, de a pandémia alatt a hozzám járó postás többször mondta, hogy ő tulajdonképpen szakács volt „előtte”.) Aztán szép lassan a pár a közös és kényszerű karanténos együtt élésből a boldog otthon hangulatából szép lassan egyre bizarrabb hangulatba kerül és frappáns ujjgyakorlatot kapunk az örök igazságról, amely szerint azt lehet igazán gyűlölni, akit nagyon szeretünk. A Muki című második epizód tovább viszi a toxikus együttlakás kérdéskörét haldokló nagypapával, hisztis anyukával, meglehetősen buta gyerekkel, egy beszélő plüssmackóval és a digitális oktatás mellékhatásaival. A Karantén Zóna legjobb része a harmadik rész, a Hatóságilag, melyben Pásztor Erzsi alakítja zseniálisan Ilonka nénit, a magányos nyugdíjast, aki természetfeletti jelenségre lesz figyelmes. Vagy, legalábbis azt állítja, hogy eltűnnek, majd megkerülnek dolgok. Ennek megoldására felhívja a huszonnegyedik kerületi önkormányzat segélyvonalát, hogy jöjjenek ki segíteni. Vajon csak beszélgetni akar Ilonka néni, vagy valami tényleg „zajlik a lakásban”? A negyedik, a Húsbáb című szkeccs több témát igyekszik egybegyúrni: Panni (Tolnai Klári) beköltözik párja, Kristóf (Krausz Gergő) lakásába. A lányt, aki ismert influencer, napról napra elkezdi másképp látni a férfi, akiről nem tudjuk, hogy a képzelete csapja be, vagy sem. A mindent lezáró történet, a Sehol egy Péter nevű férfi drámája, aki túl sokat dolgozik home office-ban és ehhez túl sok hamburgert eszik, hogy aztán szépen tendáljunk az „agyam eldobom” befejezés felé.
Zsótér Indi Dániel filmjének szűk nyolcvanperces játékideje hamar tovaszáll és a jó hír, hogy talán csak egy történet lóg ki a sorból, a többi több mint szórakoztató. Ami zavarba ejtő, az az, hogy a produkció inkább hozza egy sorozat érzését, mintsem egy egész estés filmét, azaz nem lenne nagyon nagy baj, ha lett volna még néhány szkeccs benne. De ne legyünk telhetetlenek.
A Karantén Zóna
Bemutatja az HBO Max
