Az olasz menyasszony alacsony, kövér és kreol bőrű volt. Orra alatt a délvidéki nőkre jellemző ritkás, sötét színű bajusz pelyhedzett. Harmincas éveiben járhatott. A nem csekély mennyiségű kiaggatott arany ékszerei ellenére csendesen, visszahúzódva ült a házasságkötő terem várójában, és ijedten nézegetett jobbra-balra, de tekintete leginkább a vőlegényét kereste. Mint aki csapdába esett.
A magyar vőlegény szép szál, szőke, vállas fiatalember volt. Akkoron épp huszonhárom éves. Egykori középiskolai osztálytársam, Géva. Vagyis hát Géza.
De erről majd később.
Szemmel láthatóan ő is idegesen járkált fel s alá, és igyekezett nem a szépszámú násznép látókörébe kerülni, ami a helység nagyságát (kicsiségét) elnézve meglehetősen nehéz feladat volt, mivel mindenki őt figyelte. Hogy a helyzetet jobban megértsük, időben vissza kell mennünk majd tíz évet, amikor még az „ezerszer áldott” nyolcadik kerületi gimnázium padjait koptattuk.
Géva – Géza – padtársam volt, szelíd, jószívű, szorgalmas gyerek. Beszédhibával született, a sziszegő hangokat nem tudta rendesen kiejteni, magyarán pösze volt. Ezek után a sors még a nevével is megverte: Szaszovszki Gézának hívták. Nem részletezem, hányszor mulatott rajta néhány idióta osztálytárs, egészen addig, míg az egyiknek be nem verte az orrát. Tudniillik erős, korához képest izmos fiú volt. Amíg szívbetegsége miatt el nem tiltották a sporttól, együtt tornázott közös barátunkkal, azzal a Komló Gáborral, akinek az apja fehérnemű-készítő kisiparos volt, saját üzlettel a Nagykörúton.
S ha már itt tartunk, akkor itt kell megemlíteni azt is, hogy az idő tájt Gábor, az apja tudtán kívül egy szűk baráti körnek néhányszor megengedte, hogy az üzlet próbafülkéjébe egy titkos nyíláson át a próbák idején betekintést nyerjünk a fehérneműk, és a női testek rejtelmeibe. Persze amikor az apja erre rájött, éktelen haragra gerjedt, hogy néhány kamasz veszélybe sodorhatja a tisztes üzletmenetet, és egyhamar véget vetett a nyálcsorgatásnak. Mi viszont ezek után kötelességünknek éreztük, hogy egy sajátos versikével háláljuk meg Gabinak az élményeket, egyszer s mind reklámot csinálva az üzletnek. A szlogen így hangzott: Nem lesz többé keble omló, hogyha melltartója Komló…
S hogy a reklám kellőképp ütős legyen, egy este ezzel a szöveggel egy plakátot is ragasztottunk az üzlet kirakatára. A hatást nem részletezem. A fehérnemű-készítő sarj nem kerülte el otthon a felelősségre vonást, s a gyanú árnyéka a mi fejünk fölött is sokáig ott lebegett.
De térjünk vissza a majdani vőlegényhez, Gézához. Vele történt meg az is, hogy történelemtanárunknak az egész osztály előtt kellett bocsánatot kérni tőle, ami anno nem volt éppen szokványosnak nevezhető. Ez pedig úgy történt, hogy a már akkoriban sem túl jó hírű gimnáziumban egyszer a tantestület egy része József napot ünnepelt, s mivel a testnevelő tanárunk, C. volt az ünnepelt, hatás alatt lévén az órájára jobbnak látta nem bemenni. Beküldte hát maga helyett P.-t, a történelemtanárunkat. A tornaórákon az volt a rend, hogy még a felmentetteknek is tornaresszben kellett a teremben ülniük. A derék (szintén erős hatás alatt álló) oktató egyből kiszúrta a felmentettek között ülő izmos, kisportolt – ámbár szívbeteg – Géza barátunkat, s annak minden tiltakozása ellenére harsány hangon kötélmászásra utasította.
Dermedten figyeltük valamennyien. Az egykori tornász a feladatot dacosan úgy teljesítette, ahogyan a tornászoknak tanítják: lábát nem használva, pusztán a karjai erejével, ülő tartásban mászott fel a kötél tetejére, majd ugyanilyen módon is jött le. Csak bámultunk. – Tudtam én – ordította el magát vörös fejjel a helyettesítő tanár –, hogy csak szimulálsz! Láttuk Gézán, hogy holtsápadt, de ami történt, arra senki sem számított. Ugyanis elájult.
Nagy zűrzavar támadt a tornateremben, hívták az iskolaorvost (akkoriban még volt ilyen), akinek sikerült magához térítenie Gézát, majd azonnal hazaküldte. Nekem jutott a kísérő szerepe. Egy hétig nem volt szabad felkelnie. Hogy mi zajlott le ezután, tőle értesültünk. A szülők, amint megtudták, mi vezetett a rosszulléthez, feldúltan rontottak be a tétova, pipogya ősz hajú igazgatóhoz, aki, hogy a még nagyobb botrányt elkerülje, utasította a baj okozóját, a történelemtanárt a nyilvános bocsánatkérésre, ami mindannyiunk ámulatára meg is történt. Nem tudom, volt-e hasonló az iskola históriájában.
De írásunk tárgya egy bizonyos olasz menyasszony, úgyhogy kanyarodjunk vissza a címadó történethez. Géza már a középiskolában elkezdett levelezni egy olasz lánnyal (mindannyiunk irigységétől kísérve), akiről csak jóval később derült ki, hogy majd tíz évvel idősebb nála. A Bravo című, főleg az olasz könnyűzene újdonságaival foglalkozó magazin – egyike volt azon kevés számú nyugati sajtótermékeknek, melyekhez legálisan hozzá lehetett jutni az úgynevezett szocializmus korszakában – szabad teret, mi több, levelezési címeket biztosított az ismerkedni vágyó fiatal (és nem annyira fiatal) fiúknak és lányoknak. Talán nem kell ecsetelni, micsoda vonzerő volt ez az akkori ifjúságnak, főleg egy olasz szakos gimnáziumba járó kamasznak.
Gianni Morandi, Adriano Celentano, Edoardo Vianello és a többi akkori itáliai sztár voltak a közvetítői a magyar-olasz kulturális kapcsolatok újkori szárba szökkenésének, értsük ezen immár a határokon is átívelő kölcsönös (megbonthatatlan) baráti, együttműködési és szerelmi kapcsolatok folyamatos és látványos fejlődését. Menő dolognak számított akkoriban, ha valakinek olasz barátja, vagy barátnője volt. És valljuk be őszintén, hogy az olasz amorózóknak is könnyű terep volt az akkori Magyarország. (Hej, digózás…)
Géza is büszkén mutogatta a „barátnője” fényképét, akit persze még sohasem látott a maga testi valóságában, s mint majd látni fogjuk, ez sok későbbi bonyodalomnak lett az okozója, mivel a fénykép és a valóság finoman szólva sem igazán fedte egymást. Eközben mi meg csak irigykedtünk, Gézához hasonlóan mit sem sejtve az olasz valóságról. Irigységünk kitartott a negyedik év végéig.
Elmúlván az érettségi, szétszéledtünk. Ki egyetemre, ki dolgozni ment: elvesztettük egymást. Gézáról az a hír járta, hogy meghívták Olaszországba a lány szülei. Aztán eltelt pár év, lassan az egyetemi évek is elmúlni látszottak, amikor egy délután, a szintén egykori osztálytárs Péterrel szokásos, késhegyig menő gombfocicsatánkat vívtuk. Egyszer csak megszólalt a telefon.
Utáltam, ha gombfoci közben zavarnak – szegény nagymamámnak, még a konyhába (ahol játszottunk) se volt szabad kijönnie ilyenkor –, de nem volt mit tenni, felvettem. A vonal másik végén egy rég nem hallott ismerős hang: – Fervuf, itt Fafofki Géva befél, le tudnál ide faladni a kerületi tanács anyakönyvvevetői hivatalába, hogy tolmácsoljál av esküvőmön? Már csak te vagy av utolsó reményem, különben megölnek.
Elég rémesen hangzott. Ha azt mondom, hogy abban a pillanatban köpni, nyelni nem tudtam, csak közelítőleg tudom leírni akkori lelki állapotomat. Ezer éve nem hallottam Gézáról, most meg, ha nem megyek, állítólag megölik. Gyorsan odahívtam a kagylóhoz Pétert is, miközben mindketten küszködtünk a röhögéssel. Kiderült, Géza az egykori olasz levelezőpartnert készül elvenni éppen, és abban a hitben volt, hogy az anyakönyvvezető előtt elégséges az ő olasz nyelvtudása a hivatalos szöveg lefordításához, és a boldogító igen kimondásához, egyszersmind kapcsolatuk törvényesítéséhez. Ám a hivatalos ember ezt elutasította, és ragaszkodott a tolmácshoz. Hátha az igen helyett nemet fordít, vagy épp ellenkezőleg. Ami az előzmények (utólagos) ismeretének tükrében nem is lett volna olyan váratlan.
Mármost egy hivatalos olasz tolmácsot csak így hirtelenjében leakasztani akkor se volt könnyű. Mi több, az idő rövidsége miatt lehetetlennek tűnt. A várható nyilvános megöletés szorító közelségében támadt az az ötlete a balsorsú vőlegénynek, hogy engem kér fel erre a feladatra, mivel én legalább igazolni tudom, hogy van olasz nyelvvizsgám.
Megsajnáltam szegényt. Miután Péterrel jól kiröhögtük magunkat, felvettem az egyetlen jó ruhámat, és lesétáltam a két saroknyira lévő anyakönyvvezetői hivatalba. Ott egyszerre mindent megértettem. Komor, fenyegető tekintetű, sötét ruhába öltözött calabriai parasztok, kezüket tördelő asszonyaikkal, pityergő gyereksereggel az egyik oldalon, szegény Géza és két megrettent húga a másikon. A násznép.
Géza, élete megmentőjeként borult a nyakamba. – Na, végre! – szakadt ki a megkönnyebbült sóhaji az egyik húgból. – Meno male! – hangzott a másik oldalról.
Sietni kellett, mert a nagy tolmácskeresés közepette már a következő esküvő közönsége is ott toporgott az előtérben, és félő volt, hogy ezt a ceremóniát el kell halasztani a csúszás miatt. Ami végképp betett volna a boldogtalan vőlegénynek. Az immár gyorsított hivatalos részt csak olykor-olykor szakította félbe a menyasszony családjából felhangzó, immár a meghatottságból fakadó zokogás. Fordítottam becsülettel, volt Magyar Népköztársaság, Olasz Köztársaság, a két nép barátsága, a távolságot legyőző szerelem, minden, amitől csak sírni tudtak az olaszok.
A hivatalos aktus és a gratulációk után a nagyszámú olasz násznép minden egyes tagja – felnőtt, gyerek, öreg, fiatal – odajött hozzám, hogy átöleljen, mintha legalábbis én lettem volna a boldog(?) ifjú férj. A menyasszony nem különben. Egy-egy cuppanós csók két oldalról az arcomon, és egy csábítónak szánt felém küldött tekintet. Elborzadtam. Most néztem csak meg jobban. Szegény Géza, állapítottam meg magamban. A sokáig irigyelt levelező partner, az igazi olasz csaj, immáron hivatalosan is feleség – templomi esküvő majd Olaszországban – bizony csúnya volt, kövér és szőrös. De hát nem nekem kellett elvennem őt.
Az esküvői vacsora díszvendége voltam. Miközben az örömapa pohárköszöntőjében a két nép barátsága, és a két szerető szív egymásra találásának története után hosszasan ecsetelte szerepemet a család becsületének megmentésében, az ifjú férj röviden elmesélte, hogy is jutott el idáig.
A középiskolai levelezésnek az lett a vége, hogy a lány szülei meghívták Olaszországba, mégpedig a lehető legdélebbre, pontosan a csizma sarkába. Azt persze ő is azonnal észrevette, hogy a fénykép és a valóság nem pontosan egyezik, és néhány hét tejben-vajban fürösztetés elteltével úgy döntött, menekülőre fogja, hazajön. De mire észbe kapott, már az egész dél-olasz falu, beleértve a szülőket is, összeboronálta őket, és a korkülönbség dacára vőlegény-menyasszonyként tekintett a párra. Szegény Géza hiába jött haza, egy idő után megjelent nála két sötét nézésű maffiózó, és közölték vele: vagy elveszi a nőt, vagy megölik. Arrafelé ez így szokás. Már csak a becsület miatt. Próbálta húzni az időt a szerencsétlen, legutoljára a tolmácskereséskor csillant fel benne a remény, de az összehúzott tekintetű calabriaiak láttán rájött, nincs választása.
– Végül is mindenem megvan ott – vonta meg a vállát a történet ezen pontján. Ház, birkanyáj, egy 650-es Fiat, még Nápoly sincs túl messze – fejezte be az újdonsült férj, és ránézett a feleségére. A tekintetében eljövendő megalkuvásokat láttam.
Emlékeim szerint a vacsora átlagon felüli volt. Jó lenne még egy poén ide a történet végére, mondjuk, hogy derék birkapásztor lett a magyar gépészmérnökből, de semmi ilyenről nincs hírünk. Sok év telt el azóta, és Géza nyomtalanul eltűnt. Semmit nem hallottunk felőle. Meglehet, egyszer mégis meg akart szökni, de rájöttek és végeztek vele. Vagy boldogan él az olasz feleséggel és a birkákkal. Ki tudja. Az érettségi találkozók sokszor ismételt, kedvenc története lett belőle.
