A múltkorában egy bensőséges hangulatú családi esemény részese lehettem Gyula városában, amelyet azóta imádok, mióta 2014-ben Marseille-ből visszajöttem az akkor másfél éves kislányom után Magyarországra; nemigen volt hová mennem, mert Magyarországon előzőleg fölszámoltunk mindent, lakást és kocsit is beleértve, én meg olyan lelkiállapotban voltam, hogy a marseille-i hazatérés utáni pár hónap szinte teljesen kiesett az emlékezetemből.
Abból az időszakból Gyula városa azért maradt meg bennem, mert a volt feleségem nagynénje (tekintettel a lelkiállapotomra) 2014 végén meghívott minket Gyulára, abba a hotelbe, amely részben az ő családi tulajdonuk, úgyhogy komplett lakosztályt kaptunk, nappalival és több szobával, sőt, egy dolgozószobával, amelyet a gáláns nagynéni azzal a céllal bocsátott rendelkezésemre, hogy ha írni akarok, ott nyugodt körülmények között tehetem. Nem írtam persze egy sort sem; igazából azt sem nagyon értem, hogy a kényszerű hazatérés utáni hónapokat hogyan éltem túl. Szerencsére annyi gyógyszert szedtem, hogy szinte magamnál sem voltam.
Most viszont újra Gyulán voltam, az említett nagynéni ugyanis betöltötte a hetvenedik életévét, s engem is meghívtak az ünneplésre, holott a Marseille okán bekövetkezett válás miatt úgymond „hivatalosan” már nem is tartozom a családhoz; viszont örömmel mentem, mert ilyen szép és összetartó családot látni, mint az övék, ritka dolog.
Arról nem is beszélve, hogy a Viharsarok vidéke nekem irodalmilag is fontos tájegység, elvégre erről a vidékről meghatározó írók, költők, újságírók származnak: gondoljanak csak a Bod testvérekre, Bod Péterre és Bod Tamásra (Gyula), Cserna-Szabó Andrásra (Szentes), Grecsó Krisztiánra (Szegvár), Krasznahorkai Lászlóra (Gyula), Kiss Lászlóra (Gyula), Kiss Ottóra (Battonya), Pulitzer Józsefre (Makó), Szilasi Lászlóra (Békéscsaba), Turi Tímeára (Makó). Bocsánat, ha valakit kihagytam, nagy hirtelen ennyi jutott eszembe, de hát ennyi is elég, nem? Micsoda egy elátkozott-mennyei vidék lehet ez, ahol hektáronként ennyi szerző terem?! Mintha Oroszországot látnám kicsiben: az is éppen olyan paradicsomi pokol és pokoli paradicsom lehet, mint ez a kicsiny Viharsarok.
A 70 éves nagynéni sok-sok ajándékot kapott, de tőlem valami olyasmit vehetett át, mint senkitől: Spiró Györgyöt kértem meg, hogy Az Ikszek ötödik kiadását dedikálja a gáláns nagynéninek, akit tehát maga a Mester köszöntött fel a hetvenedik születésnapja alkalmából (üzenem, hogy nagyon-nagyon örült az ünnepelt!).
A születésnapi ebéden természetesen sört ittam, méghozzá helyi sört. Ennél helyibb és autentikusabb viharsarki sört nem is ihattam volna, ugyanis a Viharsarok Sörfőzde készítette, amely a termékeit ilyen szépen hirdeti: „Büszkén magyar sörök, egyenesen Gyula látványfőzdéjéből”.
Büszkén magyar sört ittam tehát, s azt kell mondjam: európai színvonalú italt vettem magamhoz, aminek az lehet az oka, hogy ez a sörfőzde (amint a honlapjukon olvasom) természetes lágy vizet és žateci komlót használ. Mivel kézműves sörfőzdéről van szó, ennek következtében mindenféle gyümölcsös söröket (is) készítenek a meggyestől kezdve a ribizlis sörön át a zöld-almás ízesítésű sörökig, amikkel engem az egész világból ki lehetne kergetni; úgyhogy maradtam a jól bevált lagernél. S milyen jól tettem! Karakteres, cseh sörökre emlékeztető, igen jó minőségű sört kaptam, ha jól emlékszem, Derült Ég volt a fantázianeve – gondolom, a setét viharsarki jelenlétet ellensúlyozandó.
A Derült Égből kortyolgattam hát (jé, ez milyen szépen hangzik, akár egy vers első sora!), szóval az ünnepi asztalnál ülve a Derült Égből kortyolgatva hallgattam a 70 éves nagynéni élettörténetét, amit röviden összefoglalok maguknak, is mert tanulságos élet az övé.
Az 1952-es esztendő jéghideg nyarán született, abban a rettenetes évben, amikor tetőfokára hágott az 1952-ben 60 éves Rákosi Mátyás személyi kultusza és hatalma: a kommunista diktátor éppen abban az évben lett miniszterelnök. A Rákosi személyében a magyar népre mért sorscsapást a nagy magyar Alföld azzal bosszulta meg, hogy 1952 májusában óriási fagykár sújtotta a mezőgazdaságot (Jánoshalmán májusban egy éjjel mínusz 2 fokot mértek).
A családba harmadik kislányként érkező nagynénit tehát zúzmarás, deres nyár fogadta idekint, ami nem sok jót ígért: egy darabig ugyanis – a búza elfagyása miatt – nemigen volt mit enni. Habár a családfő a két kislánya mellé harmadiknak egy kisfiút szeretett volna, lassan kiderült, hogy a család legkisebb leánya olyan tüzes temperamentummal született, hogy az három viharsarki fiúval is felért. Ráadásul okos volt, mint a nap: így történhetett, hogy egy Békés megyei tanyáról, azaz szinte a semmiből indulva 1975-ben programtervező matematikusként diplomázott az egyetemen. Igaz, szerencséje is volt, mert a tanára lehetett a szentesi Szilassi Lajos matematikus, a Szilassi-poliéder felfedezője; másrészt az egyetemen megismerkedett későbbi párjával, akivel 1972 óta élnek boldog házasságban. Hát nem szép? De!
A Derült Égből pedig igyanak, ha Gyulán járnak!
