Ritka pillanat, amikor bepillanthatunk a politikusok gondolkodásába. Nyilvános megszólalásaik erre nem nagyon alkalmasak. Ha lenne is igényük az őszinteségre, a bennük lakó kisördög gyorsan lebeszéli őket, és többnyire hallgatnak is rá, mert az a kisebbik kockázat. Őszinteséggel ritkán lehet jó pontokat szerezni, a választók biztonságot, problémamentes életet szeretnének, ennek híján pedig legalább az ígéretét.
Nem véletlenül szól a bevezető politikusokról és nem államférfiakról. Utóbbi ugyanis más kategória. Ritka, mint a fehér holló, nekünk, magyaroknak pedig még annál is kevésbé van hozzá szerencsénk. Elégedjünk meg azzal, hogy Orbán Viktor Radoslaw Sikorskihoz írt levelében, amelyet lapunk a válasszal együtt pénteken közölt, tetten érhető a miniszterelnök észjárása. Egyrészt bántja, hogy egykori konzervatív-liberális szövetségese a Népszavának adott interjújában kritizálja őt, másrészt ezt azonnal kivetíti „a magyarokra”, úgy kéri ki magának, mintha nem is az ő politikájáról, hanem az egész országról lenne szó. Magánemberként is füllent, amikor a „800 ezer” ukrajnai menekültnek nyújtott segítségről ír, mintha bizony nem húszezernél is kevesebb maradt volna Magyarországon. Viszont nem reagál Sikorski legsúlyosabb mondanivalójára: a demokrácia legegyszerűbb meghatározása az, hogy olyan rendszer, amelyben megbukhat a kormány, s az övé, amit egyesek Varsóban is reprodukálni akarnak, nem az; pedig a lengyelek és a magyarok egymást követő nemzedékei ezért harcoltak.
A levélváltást csak a volt lengyel miniszter használta személyes üzenetre. Orbán beérte a hivatalos tónussal, Sikorski ezzel szemben fiatalkori önmagukra és közös oxfordi tanulmányaikra emlékeztetve a keresztnevén szólította, ami az angolban a tegezésnek felel meg. A két szövegből világos, hogy a lengyel továbbra is egykori céljukat, a demokratikus jogállamot tekinti megvalósítandónak, amiről magyar partnerének egyetlen szava sincs. A háború mindennek különös fénytörést ad: Orbánnak már kínos, hogy egykor szovjetellenes volt.