fosszília
az éjszaka van útban
a pupillák mögött a szemfenék sötétsége
az emlékezet sem halványít el
ebben az esti koromsötét útvesztőben
eggyé válsz a megsemmisüléssel
ez egy önmagába zárt labirintus
itt nincsenek szörnyek az elszórt magokból
nem nőnek rizsföldek párnámra söprök
egy elkóborolt hajtincset magányos arcom
a redőkben megtört őskövület
de egy tó mélyére is emlékeztet a rés
a fagyott homokból föllángol a keletkezés.
lélegzet
hogy tisztábban állj az ég alatt
mint ez a beteg tavasz
a törzshöz aranyszínű gallyat
hegesztenek a csikorgó sugarak
az ég alján már vörös fényeket égetnek
hogy fogunk föltámadni benned
ha meghalni se engedlek
még súlya van a lélegzetednek.
félhomály
macskatestű reggelek
szorítanak helyet
a világosság paramétereinek
a teaszűrő küllőjében
gőzölgő őszibarack illat
a fény hiánya süllyed el e
megváltásnyi félhomályban
a csillagok krétája havat poroz
istenhez emelem az árnyékod.
