Amikor az ember a napi hírek zuhatagából egyszer csak átkeveredik a Fővárosi Törvényszék egyik tárgyalására, hirtelen rájön: bár a pártok közti adok-kapokban is temérdek indulat van, az meg sem közelíti azokat az érzelmi viharokat, amelyek néha a tárgyalóteremben tapasztalhatók. Az újságíró igyekszik érzelemmentesen dolgozni, de óhatatlanul megérinti, amikor egy gyilkossági ügyben az áldozat családtagjaival vagy éppen a vádlottakkal találkozik.
A 2011-ben elkövetett hajógyári-szigeti gyilkosság perújítási tárgyalása zajlott a napokban. Korábban már felmentették az elkövetéssel vádolt két korábbi biztonsági őrt, akik az ügyészség szerint megaláztak, majd egy magas támfalról a Dunába dobtak egy a szórakozóhelyről kivezetett fiatalt. Ám évekkel később jelentkezett egy tanú, aki azt állította, látott mindent. Most kiderült: a bíróság nem tartja hitelesnek, így végül minden maradt a régiben.
Az áldozat testvére és hozzátartozói azonban továbbra is biztosak benne, hogy a vádlottak öltek. Noha több mint egy évtizede történt a tragédia, a sebek minduntalan felszakadnak. És ez ugyanúgy igaz a vádlottakra is, akik a bíróságon nem is próbálták palástolni ingerültségüket. Az ő szempontjuk is érthető: hosszú évek óta járnak a bíróságra egy súlyos vád miatt, miközben korábban sosem kerültek összeütközésbe a törvénnyel.
Hiába az eltelt 11 év, nem tudható biztosan, mi történt azon a végzetes éjszakán, a sziget sötétjében. Lehet, hogy ők voltak. Lehet, hogy nem. Még az sincs teljesen kizárva, hogy nem gyilkosság, hanem egy tragikus baleset történt - noha a korábbi jogerős ítélet kimondja, bűncselekmény történt, csak a tettest nem ismerjük.
A büntetőjog egyik alaptézise, miszerint ha egy szemernyi kétség is felmerül, a tett nem róható a vádlott terhére. Kívánhat bármit a társadalom az igazság jegyében, ez megmásíthatatlan ökölszabály. Nemcsak ártatlanul, de bizonyítatlanul sem mondhatnak ki senkit bűnösnek. Lehet akármekkora a harag, a düh, a vádlottak padján is emberek ülnek, akiknek érdekei szintén számítanak, hiszen az ő sorsuk felett is dönt a bíróság.
Sajnos az áldozatok családtagjainak a legtöbb esetben csak minimális elégtételt jelent egy elmarasztaló ítélet is, hiszen elveszített szerettüket senki és semmi nem hozhatja vissza. Néha nincsenek jó megoldások, és ez a jelen ügyre hatványozottan igaz. Egy tragédiát nem tetézhetünk azzal, hogy esetleg olyan embereket ítélnek el, akik nem bűnösök.
Az ellentmondások ott örvénylettek az érzelmek közé vegyülve a tárgyalóteremben. Nem hozott megnyugvást az ítélethirdetés, csak a két egykori biztonsági őr lélegezhetett fel újra. A még mindig gyászoló hozzátartozók a poklok poklát járták meg, s ki tudja, mikor tudják letenni ezt a roppant terhet. Alighanem bele kell nyugodni: hiába telt el ennyi év, az igazság talán örökre a homályba vész.
Nehéz szívvel hagytam el a Fővárosi Törvényszék épületét. Nem gondoltam volna, hogy van olyan helyzet, amikor szinte üdítő visszamerülni a belpolitikai csatározások indulatos világába.