Még csak a nyár elején voltunk, amikor máris bekövetkeztek az első halálos gyermekbalesetek a Balatonnál. A tanév utolsó napjaiban például egy iskolai kiránduláson történt tragédia: egy tizennégy éves kislány élete fejeződött be rettenetes hirtelenséggel.
A baleset körülményeit feltárják az arra illetékesek. A rendőrségi vizsgálat alapján megtudjuk, terhel-e valakit személyes felelősség, és ha igen, kit vagy kiket. A kórház, ahova a gyereket beszállították, nyilván jelentést ad ki a halál pontos okáról. Csak ezek ismeretében tudunk képet alkotni a konkrét esetről.
De nem feledkezhetünk meg azokról, akik a háttérben állnak, akiknek munkaköri kötelessége az iskolai kirándulások megszervezése, lebonyolítása: a pedagógusokról. Akik megtervezik az útvonalat, megrendelik az autóbuszt vagy megveszik a vonatjegyeket, ebédet, múzeumi belépőt intéznek. És ott mennek a gyerekcsoport mellett, egyre fáradtabban, csitítják a hangoskodókat, vigasztalják az elkeseredetteket. Mindent megtesznek azért, hogy a kirándulás közösségerősítő, szép emlék legyen az összes gyereknek. Ezek a kirándulások belépést jelentenek a kultúrába is: sok gyerek nem a szüleivel, hanem az iskolával jut el először színházba, múzeumba. És a pedagógusok tőlük telhetően azon is dolgoznak, hogy a hátrányos helyzetű családból származó gyerekek felnőtt korukban kultúrafogyasztó, a világra nyitott emberek legyenek.
Itt a nyár, jönnek a táborok, indulnak az iskolások a hegyekbe, a vizek partjára, az ismeretlen városokba. Velük a pedagógusok, akik most aztán tényleg nem tehetik le a munkát délután négykor.
Mert a táboroztatás huszonnégy órás szolgálat. Figyelni kell mindenre: rovarcsípésre, ételallergiára, napszúrásra. És ott vannak a legnagyobb örömök és veszélyek forrásai, a tavak, a folyók.
Nem lehet minden gyerek mellé tornatanárt állítani mentőfelszereléssel, ehelyett aki ott van, annak kell minden percben, minden idegszálával figyelnie, nehogy megtörténjen a baj.
Újabban, hallom, sok helyen már nem is fizetnek a táboroztatásért. Pár ezres vásárlási utalványt osztogatnak a pedagógusoknak, mondván: ők is nyaralnak.
Akik az alulmúlhatatlan cinizmusnak efféle megfogalmazásaival a nyilvánosság elé állnak, bizonyára nem érezték még a több tucat rájuk bízott kisgyerek miatti felelősség nyomasztó súlyát.
A „családok kormánya” és parlamenti köre nem kívánja a pedagógusok fizetését emelni. Azokét, akik „legdrágább kincseinket, a jövő reménységeit” tanítják matematikára, történelemre, idegen nyelvekre. Azokét, akik vigyáznak rájuk, szórakoztatják őket a nyár meleg napjaiban. Nem aktuális a fizetésemelés, mondják, mert háború van a szomszédban, Brüsszel még nem küldte el a „nekünk járó” pénzeket.
Érdemes lenne a hatalom birtokosainak – csak gondolatkísérletként – elképzelni, mi lenne nélkülük, a lenézett, megalázott, kigúnyolt pedagógusok nélkül. Ha hirtelen kiürülnének az iskolák, nem lennének nyári táborok, őszi, tavaszi kirándulások. Ha egyszerre a sok-sok gyerek felnőtt segítség nélkül maradna.
A táboroztatás huszonnégy órás szolgálat. Figyelni kell mindenre: rovarcsípésre, ételallergiára, napszúrásra. És ott vannak a tavak, a folyók.