Ez az írás kizárólag a békákról szól, pontosabban a békák hangoskodásáról: a kuruttyolásról, brekegésről. Nem érdemes valamilyen mögöttes tartalmat, jelképes értelmet keresni, mint mondjuk Aiszóposz (Ezópusz) meséjében, A királyt kérő békákban. Az ógörög mesélő történetében a békák, megunván, hogy szervezetlenek s nincs uralkodójuk, Zeuszhoz fordultak, adjon nekik királyt.
Zeusz először egy fatuskót dobott a tóba, amitől a békák megijedtek, elcsendesedtek, de aztán látva, hogy a fadarab mozdulatlan, rátelepedtek, sőt, rá is piszkítottak. „Mivel méltatlannak tartották, hogy ilyen királyuk legyen, másodszor is Zeuszhoz fordultak, és kérték, hogy cserélje ki a királyukat, mert nagyon lusta. Zeusz ekkor megharagudott, s vízikígyót küldött rájuk, amely megfogta és felfalta őket. A mese bizonyítja, hogy jobbak a lusta uralkodók, mint a haragos természetűek.” (Sarkady János fordítása) Jó ötszáz évvel később a római mesemondó, Gaius Iulius Phaedrus már úgy tudta, hogy Aiszóposz a Peiszisztratosz – az első athéni türannosz – uralomra jutása miatt zúgolódó athéniaknak címezte fabuláját.
De ez az írás nem akarja a békákat a zúgolódó athéni, még kevésbé a pesti polgárokhoz hasonlítani. Megelégszik azzal, hogy rögzíti, a béka az ember számára alapvetően hasznos állat,
hiszen rengeteg legyet, szúnyogot, bogarat, hernyót pusztít el, miközben brekegése az emberi fül számára csaknem elviselhetetlen. Magam is tapasztaltam ezt, amikor jó néhány évvel ezelőtt a Tisza egyik holtágánál nyaraltam, az alkonyatkor megszólaló békák tömeges kuruttyolása miatt aludni sem bírtunk.
Így jár Richard Brautigan hőse, Lee Mellon is (Pisztrángfogás Amerikában, Egy déli tábornok az amerikai polgárháborúban – Két regény. Európa Kiadó, 1983), aki amellett, hogy egy déli tábornok büszke dédunokájának tartja magát, a kaliforniai Big Surban egy békás tó partján tengeti életét, s szinte csak a békák hangoskodása zavarja nyugalmát. „Lee Mellon számos módszert alkalmazott a békák elhallgattatására. Sziklával dobálta őket. Söprűvel csépelte a tavat. Több serpenyő forró vizet zúdított rájuk. Tíz liter savanyú lőrét öntött a tóba. Eleinte összefogdosta őket, ahogy szürkületkor előbújtak, és lehajigálta a szakadékba. (…) Aztán egyszer csak a fejébe vette, hogy a békák visszakutyagolnak a szakadékból. (…) Összeszedett pár tucat követ, madzagot kötött rájuk, ez egy jó délutánjába beletelt, este pedig megfogta a békákat, hozzámadzagolta őket egy-egy kőhöz, és úgy hajította le a szakadékba. (…) Bizton állíthatom, hogy a tóban később se láttunk kőhöz madzagolt békát.”
Lee végül zeuszi megoldást eszel ki, egy állatkereskedésben vásárol két kölyökkrokodilt: „Szereted a békacombot? – kiabálta Lee Mellon és óvatosan rátette a krokodilt a tóra. A krokodil mozdulatlanul hevert rajta, mint valami játékhajó. Lee Mellon meglökte, és a krokodil kiúszott a nyílt vízre. A tó abban a pillanatban elhallgatott, mintha beledobták volna egy mélységes mély temetőbe.”
A békák eltűnnek, s nem marad más, csak két krokodil.