A szankció: a háború folytatása más eszközökkel – parafrazeálható a clausewitzi szállóige. Most a forró háborúban, de annak idején a hidegháborúban (lásd Walter Lippmann, 1947) is.
Mert mi is történik? Hát éppen az, hogy úgy is lehet háborúzni, úgy is meg lehet nyomorítani az ellent, hogy oda sem megyünk. Csak szankcionálunk. Nem ismeretlen fogalom és gyakorlat ez a metódus. Így volt ez annak idején, a méltán emlékezetes hidegháború éveiben (1947-1991) is. Csakúgy, mint ma.
Emlékszik-e még valaki arra, hogy mi is volt az a bizonyos COCOM lista? Akik olyan szerencsések, hogy élvezhették annak a kornak az "áldásait", bizonnyal. Ami egyik fontos (szankciós) eleme volt annak a négy csapásnak, amelyek néhány évtized alatt megroggyantották nemcsak a szovjet birodalmat, de az egész Béketábort is. A másik három elem (fegyverkezési verseny, eladósítás, emberi jogok hirdetése) is jelentős hatással volt erre.
Én akkoriban (1957-67) a MOM-ban dolgoztam fizikai munkásként. Ez a többre képes és hivatott vállalat (amelyet a XIX. század végén Süss Nándor alapított) hosszú kínlódás után azért kényszerült megszűnni (1998), mert amikor annak ideje lett volna, azaz a hidegháború éveiben, éppen a COCOM listázottság miatt nem juthatott hozzá azokhoz a nyugati fejlesztési eredményekhez (pl. integrált áramkörök), amik ahhoz lettek volna szükségesek, hogy lépést tudjon tartani a technikai, elektronikai iparfejlődéssel. Ennélfogva nem tudta megfelelő műszaki színvonalon kifejleszteni és gyártani azokat az akkoriban nagyon korszerűnek számító, saját szellemi fejlesztésű laboratóriumi termékeit, mint az ultracentrifuga, derivatográf és fotométer. (Csak mintapéldányok készültek. Az ultracentrifuga – amit én is láttam – akkora volt, mint egy konyhaszekrény. Nyilván, mert integrált áramkörök helyett rádiócsöveket alkalmaztak. Ha lett volna integrált áramköre, nachtkasztli méretű lehetett volna).
De hát mindez ma is ugyanígy működik. Ma is van listázás, ma is van fegyverkezési verseny (meg űrverseny), amibe az fog előbb belerokkanni gazdaságilag, akinek a gazdasági (és emberi/társadalmi) háttere gyengébb. Hiszen éppen a hadiipar az a különleges gazdasági/ipari ágazat, ami nem termel, hanem pusztít. Nem hoz létre és alkot új értéket, hanem a megtermeltet pusztítja. A hazait is, az ellenét is. Furcsa állapot! Mégis, ez az az ágazat, amelynek – érdekes módon – az utóbbi évszázad legjobban elterjedt, a polgári életben ma is széleskörűen használt technikai/ipari fejlesztéseit köszönhetjük (penicillin, GPS, stb.).
Ha tehát a szankciók alkalmasak és képesek arra, hogy megállítsanak egy olyan háborús, embereket öldöklő állapotot, aminek ma is tanúi lehetünk, akkor annak bízvást örülnünk kell. De kellene-e örülnünk annak, hogy rendeléseinkkel támogatunk egy olyan ipart, amely az öldöklések isteneit szolgálja, habár ’melléktermékeit’ ma is szívesen használjuk és örülünk nekik?
Mi legyen, emberek?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.