- Teremtett öröklét - Acsai Rolanddal a Góréról

1996 óta publikál verseket, mára, ha jól tudom, az írás lett a főfoglalkozása, ebből próbál megélni. Milyen viszonyban van az ihlettel? Mennyit ír egy főállású költő naponta?

Napi hat órában, főállásban írok. Az ihlet nem egy rövid időszak, inkább egyfajta flow-állapotot jelent, folyamatos ihletben levést. Minél inkább benne van az ember ebben a flow-ban, annál inkább megy az alkotás. Ha kiesik ebből, akkor megint idő, amíg belekerül. Így minél többet ír, annál jobban fog írni. Egyszóval rendszeresen edzeni kell, ahogy a sportnál is. A költészetnek van egy tanulható része, nekivágni enélkül gyakorlatilag nem is lehet. Csokonai a szakmai tudást a léphez hasonlította, a tehetséget meg a mézhez, és ez a kettő adja ki az igazi lépes mézet. Ez mindegyik művészeti ágra vonatkoztatható.

Ha már a tanulható résznél tartunk, szabadversek jellemezték eddigi pályáját, miért fordult most a klasszikus formák felé? Az elmúlás, enyészet mellett (ami ennek a kötetnek a témája) legalább a forma legyen, ami szilárd, megtart?

Ez is benne van és visszatekintéshez is passzol. Érvényesebbnek érzem azokat a verseimet, amik mögött klasszikus versforma áll. A kilencvenes évek végén kezdtem írni, akkor modernebbnek éreztem a szabadverset, de maga az irodalmi közvélemény is. A szabadverseknek már a végére jártam, kifuttattam ezt a formát, eljött az ideje a változásnak, a klasszikusabb versek írásának. Egyetemistaként főleg a kortárs irodalom érdekelt és a modern irodalom, de a negyvenes éveim közepén elkezdtek foglalkoztatni az ezek előtti korszakok is, tehát az XVI. századtól a XIX. századig tartó időszak: Arany, Petőfi, Berzsenyi, Csokonai, Virág Benedek, Gyöngyösi, Zrínyi, Tinódi… Jó, hogy eddig éltem, mert ha előbb meghalok, nem jövök rá, milyen jó a régi magyar irodalom.

Mit mondana annak, aki avíttnak érzi és aposztrofálja a klasszikus formákat?

Hogy mi avítt, mi nem, mindig változik. Ami most avítt, száz év múlva valószínűleg modernnek fog hatni. Én most ezt érzem modernnek, ezt érzem új útnak. Bár még rímes szabadversekkel kezdek ebben a kötetben is.

A szabadvers tapasztalatát beépítette a klasszikus formákba? Mi egyáltalán, ami abból átemelhető?

A tartalomcentrikusság, az életrajziság, a narrativitás – ezek azok a rétegek, amiket talán könnyebben be tudok építeni, mert már gyakorlatra tettem szert a szabadversek révén.

Mennyivel munkásabb formákban gondolkodni, vagy épp hogy könnyebb azáltal, hogy mintegy sorvezetőként működnek?

Mindenkinek más a könnyebb, és más a nehezebb. Régi verseim képcentrikusak voltak. Jött egy kép, és azt bontottam ki, most meg jön egy ritmus, illetve dallam, ahogy Weöres Sándornak is. Bejön az ember fejébe egy sor, végiggondolja, milyen ritmusú, és akkor ahhoz igazítja a többit. A halmaz pedig, amiből formát, ritmust választhat, szinte végtelen. A kötöttebb forma persze kicsit macerásabb, el lehet piszmogni vele, mondjuk egy kettős balladával. Ám, ha az ember rááll egy formára, akkor abból gyakran megír többet. Persze olykor be-becsúszik egy jambikus szonett is két felező tizenkettes között.

Akármennyire is rááll az ember agya, a formákkal mégiscsak bíbelődni kell. Ez mennyire veszi el az energiát magától a tartalomtól?

Amennyivel elveszi, annyival pótolja is. A zeneiséggel például, ami nem nyelvhez kötött kifejezőeszköz. Nagyon sokat hozzá tud adni a vershez, olyat is, amire tudatosan nem is feltétlen gondolt az ember. Nagyjából tudod, hova akarod kifuttatni a versed, de a forma és a zeneiség révén bekúszik sok olyan dolog, ami az alkotó számára is meglepetés. Így még akkor is, ha az eredendő mondandótól esetleg kicsit elvonja a figyelmet, jócskán kárpótol. Épp ilyenek a rímek is. Magam is élvezem, miket képesek összekötni, bevonzani, és nem elhanyagolható tényező, hogy az alkotó is élvezze a szöveg írását.

Melyik forma állt leginkább kézre és melyik ment a legnehezebben?

Amik kevésbé ritmikusak, dallamosak, kicsit nehezebbek. Például az alkaioszi strófa. Aki nem ismeri ezt a formát, akár szabadversnek is vélhetné. De éppen ezért kihívás ilyet írni.

Az áthajlás (enjambement) is fontos eszköze, és nemcsak versen belül, hanem egymást követő versek között is alkalmazza. Mintegy görgeti a témát versről versre.

A folyamatosság, az idő múlása is megjelenítődik általa. A Góré és előző kötetem, a Mi da­lol a madárban is retrospektív, számvető jellegű.

Meg is lepett, hogy életerős, boldog család­apaként ennyire az elmúlás, enyészet a témája, ennyire a visszatekintés, összegzés foglalkoztatja és az elégikus hangnem jellemzi.

Nem életközepi válság. (nevet) De negyvenöt évesen az ember kicsit megáll és körbenéz, mije van, mije volt és hová tart. Persze ez a számvetés összekapcsolódott a Covid-hullámmal is; a vírusfenyegetettség beindította az emberben, hogy rendet tegyen a dolgaiban. Tisztázza le, mi történt addigi életében. Globális tudati állapot lehetett ez bizonyos szempontból. Mindamellett alapvonásom is, hogy mélyen megérint az idő múlása. Van valami, aztán egy vagy két év múlva már nincs. Amikor gyerek voltam, nagyon érdekelt a régészet, a történelem, amik szintén a múlttal való foglalkozások. Egyszóval a múlt valahogy mindig megszólított. És így ez az egyik fő témám is. Kosztolányinak szintén az elmúlás meg a gyerekkor elmúlása volt az egyik főtémája. Éppígy Jékely Zoltánnak. Ez egy fontos kérdésköre az emberiségnek, és hogy erre milyen válaszokat ad. Van-e örök élet, vagy az örök életet a versben teremtjük meg? Hiszen a vers, a művészet is ellenpontja az elmúlásnak. Rögzíteni akartam az emlékeimet, hogyha majd olvassák a gyerekeim, tudják, miket éltem meg.

És erre a vers a legmegfelelőbb műfaj?

Jó kérdés, mi a legjobb műfaj az emlékek átadására. Van egy tizennégy és egy négyéves lányom, és nagyon szeretik, ha a gyerekkoromról mesélek. De nem mindent tudok történetben elmondani nekik, sok minden csak érzésben, hangulatban van meg.

Ön meghitt viszonyban van a természettel, sokszor ír is róla. Aki még nem szakadt el a természettől, jobban megéli az idő mulandóságát?

Abszolút. Ha például állatokról írok, gyakran arról, hogyan pusztultak el. Hiszen az állatok rövidebb ideig élnek, így aki együtt él velük, rendre szembesül azzal is, hogy ezek a kisállatok elpusztulnak. Vagyis a halállal, enyészettel jobban kapcsolatban van az, aki állatokkal foglalkozik. Most is volt papagájunk, aki elpusztult néhány hónappal ezelőtt.

Miért épp Góré, ez a kétjelentésű, ám legkevésbé sem költői szó lett a kötet címe?

Lehet, hogy merész, de épp ezért nem megszokott, talán ezért figyelemfelkeltő. Ráadásul számomra a falusi létformának egy jelképe a kukoricagóré. Ez a kukoricatároló egy jellegzetes alföldi épület, ami úgy állt minden udvarban, mintha valami kis templom lenne. Most már persze eltűntek az udvarokról, gyerekkoromban azonban még ott voltak. Igaz, akkor is a múlt lehelete áradt belőlük.

Verseiből valóban érződik, mennyire vonzódik a vidéki élethez. Hogyhogy nem ott él?

Egy alföldi kisvárosban, Abonyban nőttem fel, nagyon sok szállal kötődöm még most is hozzá, feledhetetlen helye az életemnek, szép és jó gyerekkort éltem meg ott. Még csukott szemmel is megérzem, mikor megyünk át rajta autóval, a föld rezgéséből, kisugárzásából, mint a postagalambok. Egyik írói célom, hogy a verseken keresztül minél többen megismerjék a nevét. Egyfajta város píárt is szeretnék kifejteni.

Vidékinek mindig egy kicsit túl városi voltam, városinak meg túl vidéki. Így legjobb hely számomra a kertváros, ez a zuglói légkör. Anyu Zuglóban nőtt fel (bár ő is Abonyban született és ide is ment férjhez). Abba a Rákos-patakba esett bele, aminek a partján sétálni szoktunk. Sorsszerű volt, hogy én is ide jöjjek. Nem érzem magam rossz helyen. Nagyjából ugyanannyit éltem Zuglóban, mint Abonyban.