Tekerjük vissza az időt, egyelőre csak egy héttel. Azt írtam akkor: „most recseg-ropog, naponta kell kiigazításokat, értelmezéseket kibocsátania a hatalomnak… Mondanám szívesen: a 80-as évek vége felé tartunk, de nincs így. A rezsimnek még vannak tartalékai (Pintér!), korai tehát a rendszerváltásban hinni”.
Csak hét nap telt el, és azt kell mondanom: a rendszernek már nincsenek tartalékai. Azóta kibillentette ugyanis a saját lába alól a 2014-ben választási győzelmet eredményező rezsicsökkentés sámliját, noha még áprilisban, sőt másfél héttel ezelőtt sem volt hajlandó elengedni. A kommunikáció végképp zátonyra futott, hiába hiszi azt a Fidesz, hogy nem. És hiába hiszi Orbán Viktor is azt, hogy továbbra is mindent meg tud oldani a kommunikációval. Ezért ment be péntek reggel megint az állami rádióba, ahol kedvező akolmelegben nyilatkozhat a kialakult helyzetről, a maga sajátos értelmezésében, igazi kontroll-kérdések nélkül. Ilyen környezetben nyugodtan erősítheti tovább a háborús pszichózist, vezetheti vissza minden döntésüket a háborúra. A háború miatt kell „megvédeniük” megint – persze a baloldallal szemben – a rezsicsökkentést, a háború miatt kell átverni a katásokat, igaz, ez utóbbiakat most a nyugdíjasokkal igyekezett összeugrasztani.
Orbán világában tényleg minden a háború miatt történik, amely háborút a Soros-féle haszonlesők fűtik, és még véletlenül sem a Putyin-féle területszerző agresszorok. A kormányzat kommunikációja semmit nem változott, és ha visszamegyünk még távolabb az időben, újra arra jutunk: a rezsim mindig a napi szükségleteihez igazította a mondanivalóját, a kabinet tagjai mindennek mondták már a színét és a visszáját is. Ha már haszonlesők, róluk ez igazán elmondható: a napi haszonszerzés irányítja a mondandójukat.
Még akkor sem hajlandóak őszintén beszélni az emberekhez, amikor az eddigi politikájuk látványosan zátonyra futott, amikor kénytelenek megszorító intézkedéseket hozni, és amikor szinte nevetségessé vált a korábbi retorikájuk.
Ez a retorika mellesleg most is dominál: miközben arról szónokolnak, hogy Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból, minden második szavukkal a háborút említik mint a döntéseik mögöttes indokát. Béke, halljuk a kormányfőtől, békére van szükség, ami az ő értelmezésében azt jelentené, hogy Ukrajna leteszi a fegyvert, és átadja területeit Putyinnak. Most azt hangsúlyozza: nekünk észnél kell lennünk, nehogy a háború tovább terjedjen, amivel azt is felrajzolja, hogy a területszerzés kiterjedhet ebbe az irányba is; de ilyet mégsem mond, mert az kiváltaná orosz barátjának a haragját. Ezért inkább csak úgy fogalmazza meg a mondatot, mintha a háború terjedését kizárólag az akadályozhatná meg, hogy ő maga észnél van-e.
Valójában arra apellál, hogy a magyar társadalom nincs észnél. Feltételezi, hogy ez a magyar társadalom soha nem fogja összehasonlítani a tegnapi Orbán-mondatokat a maiakkal. Ami lehet, hogy így lesz, de a tegnapi pénztárcáját a maival bizonyosan. És az üres pénztárcák mellett a szavak is üressé válnak.