Az Orbán-kormány tarsolyában lehetnek még a rezsicsökkentés felmondásához hasonló meglepetések

Az „adócsökkentés kormánya” folyamatosan növeli a közterheket és a társadalmi feszültséget. A központi költségvetés labilis állapota miatt nem kizárt, hogy további meglepetések előtt állunk – véli Pitti Zoltán kutató, az adóhatóság volt elnöke.

Orbán Viktor legutóbbi rádióinterjújában a kata típusú adózási forma részbeni megszüntetését a a nyugdíjszolgáltatási bevételek növelési igényével indokolta. Mire utalhatott a kormányfő?

A miniszterelnöki vélemény egyértelműen a kata-rendszer szerint adózók elmarasztalásáról szólt, mégpedig arra hivatkozva, hogy más adóalanyokhoz viszonyítva elhanyagolható mértékben járulnak hozzá a társadalombiztosítási rendszer működtetéséhez. Álláspontja szerint ezzel veszélybe kerül egyrészt a mai nyugdíjak finanszírozása, de az aktív kor végén, a kata-rendszer szerint adózók nyugdíja sem lesz elégséges.

A felvetés valódi problémára utal, de azonnal hozzá kell tenni két dolgot: egyrészt azt, hogy az eva, az egyszerűsített vállalkozói adó helyére lépő kisadózó vállalkozások tételes adóját a szürke foglalkoztatás megszüntetése, illetve a rugalmas foglalkoztatási lehetőségek biztosítása érdekében 2012. évben fogadták el, vagyis a torzuló foglalkoztatási formák felismerését követően a kormánynak már korábban lett volna módja a korrekcióra. Másrészt azt is meg kell említeni, hogy a kata típusú adózás választása nem mindig egyéni döntés volt, hanem gyakran a munkáltatók, köztük a működési gondokkal küzdő állami fenntartású intézmények ösztönözték az áttérést. De térjünk vissza arra, hogy a kata típusú adózók szerény mértékben vesznek részt a közteherviselésben. Ezen a gondon lehetett volna változtatni, mégpedig úgy, hogy az inflációs kiigazításra, a valorizációra hivatkozással lépcsőzetesen és sávosan emelték volna az 50 ezer forintos kötelezettséget. Mai körülményeink között elfogadható lett volna egy 25 ezer, vagy 50 ezer forinttal történő emelés. Egy ilyen intézkedés a 2021. évi tényleges 196 milliárd forintos költségvetési bevétellel szemben a 2023-től kezdődően a 25 ezer forintos változat esetében 100-150 milliárd, az 50 ezer forintos változat esetében 200-250 milliárd forinttal növelte volna a költségvetés bevételeit. Népünnepély ez esetben sem lett volna, de egy jól időzített előkészítéssel és a hatályba léptetést január 1-re ütemezésével elkerülhető lett volna a kata típusú adózás ad hoc felszámolása, s ezzel 400 ezer ember és családtagjaik életfeltételeinek elbizonytalanítása.

Mi több, elkerülhető lett volna az is, hogy az előzetes szakmai és társadalmi konzultáció kiiktatásával rövid időn belül megszegjük az EU által ajánlott és általunk elfogadott 4 pontos ígéretünket. Sajnos a kormány nem ezt választotta, az pedig a helyzet komolyságát jelzi, hogy a Magyar Közlönyben már meg is jelent az új törvény. Vélelmezhető, hogy ennek komoly okai lehetnek! Ilyennek tekinthető a központi költségvetés labilis állapota, nem kizárt, hogy a rezsicsökkentés felmondásához hasonló további meglepetések előtt állunk, de az sem zárható ki, hogy a politika, a szellemi szabadfoglalkozásúaknak szóló üzenet mellett, így kívánja átterelni a kata típusú adózásból kiesőket a munkaerőpiacra.

Mi a helyzet a kormányfő másik felvetésével, vagyis a nyugdíjrendszer hosszútávú fenntarthatóságával?

Amennyiben a kormányfő a kata rendszertől függetlenül is veszélyeztetettnek látja a társadalombiztosítási rendszer fenntarthatóságát akkor az ad hoc döntés helyett átfogóbb helyzetelemzésre, illetve szélesebb körű szakmai előkészítő munkára lett volna szükség, mert ez a rendszer évek óta ezer sebből vérzik, tele van ellentmondásokkal. Ennek egyik példája, hogy egy olyan országban nem jut elég forrás a társadalombiztosítási rendszer működtetésére, ahol a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD kimutatása szerint a legmagasabb adóéket alkalmazó országok rangsorában a hetedik helyen állunk.

A kormány büszke arra, hogy a munkáltatók közterheit évek óta mérsékli. De mi a helyzet a munkabéreket terhelő elvonásokkal?

Ez az ellentmondásos helyzet újabb példája. Kormányunk, a munkáltatói oldal követeléseinek engedve és a versenyképességre hivatkozva, évről-évre mérsékli a munkáltatók szociális hozzájárulási kötelezettségeket, ám a másik oldalon lépésről-lépésre szigorítja és növeli, közvetlen és közvetett módon a munkavállalók társadalombiztosítási terheit. Az emelkedő munkavállalói terhek ellenére romlik a szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélye, növekednek a várólisták, gyengül az ellátás minősége, a nyugdíjak esetén pedig a juttatások értékállósága. Ugyanakkor csökken a gyógyászati termékek társadalombiztosítási támogatása. Helyzetünk ellentmondásosságának további példája, hogy hazánkban a mesterségesen alacsonyan tartott munkavállalói jövedelmekre nemzetközi összehasonlításban is magas adóterhek épülnek, ennek ellenére, ma nincs személyre szóló garancia arra, hogy az öregkor elérésével a nyugdíjba vonulók befizetett járulékaikkal arányos „értékálló” szolgáltatást kapjanak. Az államháztartás által folyósított nyugdíj ellátást – szemben a nemzetközi gyakorlattal – hazánkban nem egészíti ki munkáltatói, illetve szakmacsoportok szerint szerveződő nyugdíjszolgáltatás, de hiányzanak a magánkezdeményezésen alapuló „öngondoskodás” intézményi és pénzügytechnikai megoldásai is. Nem léteznek ugyanis azok a jogi és pénzügyi garanciák, amelyek biztosítanák a több évtizedes megtakarítások tulajdonjogát, illetve értékállandóságát. Bájos dolog lenne, ha most az a kormány állna elő egy ilyen javaslattal, amelyik korábban lenyúlta a kibontakozóban lévő magánpénztári rendszer 3000 milliárd forint értékű megtakarítását, s ezzel hosszú időre hiteltelenné tette az öngondoskodást szolgáló új magánnyugdíjpénztári kezdeményezéseket.

Reálisan várható az öngondoskodás terén valamilyen változás?

Remélem, hogy az állami szerepvállalás mérséklődése ki fogja kényszeríteni az értékálló öngondoskodás pénzügyi technikáit, ám ez nem épülhet csak piaci alapon működő megoldásokra, vagyis továbbra sem lesz kikerülhető az állam garanciális szerepvállalása. Ehhez azonban egy szakmailag felkészült és társadalmi bizalmat élvező, hiteles kormányzatra lesz szükség. A magyar adóstruktúra megfelel a nemzetközi gyakorlatnak, nem szorul változtatásra, ám az adórendszer szerkezetén változtatni kell. A jelenlegi 1988. január elseje óta működik és a bevezetésről szóló döntés nem két nap, hanem közel kétéves előkészítő munka alapján született meg. Ennek keretében széleskörű szakmai egyeztetések és társadalmi konzultációs fórumok működtek, de az adófizető állampolgárok előzetes tájékoztatására is jutott erő. Újonnan jött létre a személyi jövedelem adózás (szja) és az általános forgalmi adózás (áfa) rendszere, de jelentős változások történtek a vállalati nyereségadózásban, valamint a társadalombiztosítási rendszerben is. Napjainkra az adóterhek közgazdasági funkciók szerinti hazai megoszlása figyelmet érdemlő mértékben módosult: mérséklődőben vannak a munkát terhelő adók, mint az szja, tb-járulék, és meredeken emelkednek a fogyasztást terhelő adók (kiemelten az áfa), viszont az európai átlagtól jelentősen elmaradnak a tőkét terhelő adók.

Bár a közvéleményben nem kavart akkora vihart, mint a kata, de hosszú távon talán figyelmet érdemlő, hogy a magyar kormány kihátrált a globális minimumadóval kapcsolatos nemzetközi megegyezésből. Indokolható valamivel a lépés?

Ennek a nemzetközi adózási formának a szükségessége – többféle változatban – az ezredforduló körül merült fel először. A munkálatok az OECD koordinációjával folytak, s a végleges változatot nemzetközi egyezmény formájában 135 ország írta alá. A globális minimumadó megállapodás alapvetően az országhatárokon átnyúló tevékenységet végző, és legalább 750 millió euró éves forgalmat elérő nagyvállalati cégcsoportra értelmezendő. A lényege pedig az, hogy a nagyvállalati cégcsoport egésze, az anyacég és minden fogadóországban a cég leányvállalatai legalább 15 százalékos társasági nyereségadót fizessenek. A magyar kormány 2022 júniusában az adóterhek elfogadhatatlan emelésére és az ország tőkevonzó képességének erősítési igényére hivatkozva újbóli kifogást nyújtott be a globális minimumadóval szemben, és vétóját a magyar parlament kormánypárti többsége is szentesítette. Nagy a valószínűsége, hogy a magyar álláspont inkább dacból, mint racionális megfontolásból fakad, tekintettel arra, hogy a magyar költségvetésnek a 9 százalékos társasági adó helyébe lépő 15 százalékos adóból származó többletbevétel nagyon is jól jönne. Például ezzel a különbözettel kiváltható lenne például az extraprofitadóként elhíresült vállalati különadók többsége. Abban az esetben viszont hogyha nem érvényesítjük a globális minimumadót, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a 9 és a 15 százalék közötti különbséget az az anyaország lesz jogosult beszedni, amelynek leányvállalatai ma Magyarországon 9 százalékos adóterheléssel működődnek. A magyar vétó mögött természetesen vélelmezni kell a kizárólagos hazai tulajdonú nagyvállalatok lobbierejét is. Ez azonban túlzott félelem, tekintve, hogy a hozzávetőlegesen 400 ezer ténylegesen működő társas vállalkozásból mindössze száz hazai tulajdonú nagyvállalat érheti el azt a 750 millió eurós éves forgalmat, amelyre a globális minimum adó vonatkozhatna, azonban ezeknek a vállalatoknak a többsége csak belföldön tevékenykedik, így nem kerülhet a globális minimumadó hatálya alá. Nemzetközi érdekeltsége mindössze 50 hazai nagyvállalatnak lehet, ám az lenne a jó, ha a 15 százalékos adókötelezettségüket inkább itthon, mintsem külföldön kellene teljesítenék. Külön hangsúlyozandó, hogy a 15 százalékos globális minimumadó kulcs csak a nemzetközi tevékenységet végző nagyvállalatokra vonatkozik, s nem érinti a hazai tulajdonú kkv szektor vállalkozásait, amelyekre továbbra is érvényes maradhat a 9 százalékos tao kulcs. Összességében jó lenne felismerni azt is, hogy a globális minimumadó egyezmény elfogadása, túl azon, hogy mérsékli az országok között kibontakozó káros adóversenyt, a nemzetközi együttműködés és partnerség előfeltétele. A nemzetközi piacok működni fognak, velünk, vagy nélkülünk. Ennek ismeretében a globális minimum adó elvének elfogadása Magyarország számára nem áldozat, hanem jól felfogott nemzeti érdek.

Ugyanakkor mi értelme volt, hogy a kormány júniusban extraprofit adó bevezetésével terhelt egyes szektorokat.

Ez a kormányrendelet, igénytelen és szakszerűtlen jogászi munka, sem címében, sem tartalmában nem az, aminek névadója elnevezte. Nem véletlen, hogy az alig néhány hete megjelent kormányrendeletet máris módosítani kellett, ám lényegi jellemzői továbbra is változatlanok. Az új különadók többsége nem az extraprofitot terheli, legyen az bármi, hanem a nettó árbevételre épül, vagyis valójában egy második forgalmi adóként fog működni és a működési költségeket fogja növelni. Adóalanyokat terhelő hatása előzetes kalkulációk szerint több mint az elutasított 15 százalékos globális minimumadó és a jelenlegi 9 százalékos társasági adó különbözete, vagyis egyik oldalon a kormány aggályok nélkül ró 300 milliárd forint többletterhet az extraprofit adóval sújtott vállalkozásokra, a másik oldalon pedig elutasítja a különadók részbeni kiváltására alkalmas globális minimumadót. Valahonnan ismerős ez a táncos megoldás.