A magyar kutatók által jól ismert arab források szerint a honfoglaló magyarok hadereje két tümen (tömény) volt, ami 20.000 harcost jelent. Valós adat lehet-e ez, és ha igen, akkor mekkora létszámú nép tud kiállítani ekkora haderőt?
Ezek a nomád harcosok egyúttal pásztorok is voltak (már amikor nem harcoltak) és a nomád életmódból következtetve népük létszáma százezer fő körül lehetett. De ha félnomádok voltak, vagyis nem minden férfi volt egyben harcos is, akkor már több százezres néppel kell számolni. Egy új koncepció szerint ez a haderőlétszám azonban nem a honfoglalókra vonatkozik, hanem a Keleten maradt magyarokra. Ami engem illet, én vitatom ezt a megállapítást…
De ahogy a tudományokban lenni szokott, a tézisre jön az antitézis, jó esetben pedig előbb-utóbb a szintézis…
Visszatérve a húszezres létszámhoz, a haderő nagyságát úgy próbálják megbecsülni, hogy a tatárjáráskor Magyarországot megszálló hadak létszáma 40.000 és 100.000 közt lehetett, de inkább az alsó határához közeli. Ugyanúgy lerohanták a Magyar Királyságot, ahogy a kalandozó magyarok Nyugat-Európát. Róluk azt tudjuk, hogy a saját hátaslovuk mellett vezetéklovakat vittek magukkal. Na most akkor 20.000 harcos és 60.000 ló: ezeket abrakoltatni, itatni is kell.
A lovasoknak/harcosoknak is enni-inniuk kellett, de hogyan, és mit?
Az enni-innivaló a lovon volt, illetve a lóban. A kancákat fejték, s ha szükség volt rá, akkor levágták és megették lovaikat. Bölcs Leó (866-912) bizánci császár Taktika címen ismert művében a magyarokról a következő leírás olvasható: „Követi őket nagy csapat ló részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett.” Egyébként a nagy utakat bejáró vándorkereskedők is vittek magukkal olajos magvakat, szárított gyümölcsöket, szóval változatos volt az étrendjük…
És nyilván a lerohant területek lakosságától is beszereztek ételt-italt. Útközben, harc közben nyilván nem sütöttek kenyeret, nem vittek magukkal lisztet, de valamilyen, a húst kiegészítő, növényi táplálékot kellett enniük. Nem?
Nem feltétlenül. A kalandozók kalandozás közbeni táplálkozásáról persze nincs hiteles dokumentációnk, arról azonban fényképek találhatók, hogy a tundrán lakó népek már a kis gyerekeknek adnak a frissen leölt rénszarvasaikból kivágott belsőségeket, s az állat vérével itatják őket. Az inuitok (az észak-amerikai eszkimók) a fókazsírt úgy natúr eszik, ahogy frissen kibontották az elejtett állatból. De azt hiszem, elég messziről kezdtük a székely-kérdés fölfejtését, most már tényleg térjünk rájuk.
Engedelmével úgy vélem, hogy ez a kis kitérő hasznos, abban az értelemben, hogy igyekeztünk fogalmat alkotni az ezer és egynéhány száz évvel ezelőtt élt emberek mindennapi életének, ha csak egy részéről is, mert a történettudomány általában nem foglalkozik effélével. Ami azért baj, mert mai fejjel, mai életvitelünkből kiindulva nem fogjuk érteni (csak félreérteni) elődeink életét, gondolkodását, tetteit.
A székelyekről szóló első említések az 1116-os olcsvai és az 1146-os lajtai csatához kapcsolódnak. Az említett általános véleménnyel szemben úgy vélem, hogy a székelyeket a már megalakult magyar állam szervezte határvédő erővé és telepítette a nyugati országhatárra. Ebben megerősítenek Benkő Loránd (1921‒2011) nyelvészeti eredményei. Nemrégiben egy fiatal kollégám küldött nekem egy tanulmányt lektorálásra. Ebben arról ír, hogy a székelyeket itt a Kárpát-medencében szervezték meg. Nevüket viszont nem a magyarból magyarázza, ahogy én, hanem a török nyelvből.
Eddig rendben van, de hogyan kerültek a Kárpát-medencébe?
Erre vonatkozó hiteles történeti adataink nincsenek, azt viszont tudjuk, hogy amikor az Árpád-házi királyok áttelepítették őket a Dunántúlról Erdélybe, akkor magyar nyelvűek voltak.
Hogy kerültek a honfoglalás idején a Dunántúlra, annak is a nyugati végébe, mikor a honfoglaló fejedelmi központ a Bodrogközben volt és a tudományos megközelítések szerint akár egy évtized is eltelhetett a Dunántúl teljes és végleges megszállásáig?
Abban nincs vita, hogy a honfoglalás több lépésben történt, vagyis ha a székelyek is a 895-ös honfoglalással érkeztek, akkor dunántúli megjelenésük a X. század elejére tehető.
Kapcsolhatók-e a székelyek valamelyik honfoglaló törzshöz?
Szerintem egyértelműen nem. Ugyanis őket határvédelemre szervezték meg, közvetlenül a magyar állam megalapítása után. Benkő Loránd nyelvtörténész munkásságára már utaltam, szerinte sok dunántúli és székelyföldi helynév megegyezik, és egyes dunántúli nyelvjárások is kapcsolatot mutatnak székelyföldi nyelvjárásokkal. Ugyanakkor egyik nagyra becsült régész kollégám azt veti ezzel szembe, hogy a Dunántúlnak azon a helyén, ahová a székelyeket helyezi a nyelvtörténet, nincsenek honfoglalás kori temetők. Egyébként az időbeliséggel kapcsolatban sok kérdés nyitott, illetve megválaszolatlan. Például, hogy a besenyők, akik megtámadták és Etelköz elhagyására (vagyis a honfoglalásra) kényszerítették a magyarokat, később, már az Árpád-házi királyok idején mikor kéredzkedtek be Magyarországra. Hasonlóképpen, hogy a jászok a kunokkal jöttek-e be (de bejöttek és itt maradtak)? Vagy hogy voltak-e olyan magyar néprészek, amelyek tagjai nem a honfoglalókkal együtt jöttek a Kárpát-medencébe, hanem csak a X-XI. század folyamán telepedtek le.
A kétezres évek ukrán és moldáv régészeti kutatásai arra mutatnak, hogy a X. század közepéig a mai Ukrajna és Moldávia területén is éltek magyarok. Magyar és ukrán kutatók ebből arra következtettek, hogy a Felső-Tisza és a Bodrogköz területére tehető fejedelmi központ a honfoglalás idején nem a Kárpát-medencei felségterületük szélén volt, hanem a Dnyeszterig terjedő területeik fennhatóságának közepén.
Honfoglalás-kori régészeti leletek Etelközben a IX. század közepéig, de a Felső-Káma folyó, a Dél-Urál és Nyugat-Szibéria területén a tatárjárásig vannak. Erősödik az a genetikusok által képviselt vélemény, miszerint többen maradtak a dél-uráli őshazában, mint ahányan elszánták magukat a vándorútra. Ez a tény nem zárja ki a honfoglalás utáni, akár folyamatos, kisebb csoportokban történt beszivárgásokat sem. Tudjuk, hogy Kárpát-medencei eleink kapcsolatban voltak a Keleten maradottakkal, mint ahogy azt is, hogy ez a kapcsolat lassan kihunyt, megszűnt, bár az emléke megmaradt. Úgyhogy végül Julianuséknak újra meg kellett találniuk távoli rokonainkat.
Ki tudja, mi lett volna, ha nem szólnak közbe a mongolok… Egyébként a kapcsolat kihűlésében, megszakadásában lehetett-e szerepe a magyar államban élők megkeresztelésének és az ott maradtak „pogányságának”?
Nem kizárható, mint ahogy az sem, hogy a keleti magyarok részben beszivárogtak a Kárpát-medencébe, vagy asszimilálódtak abba a környezetbe, ahol akkoriban éltek.
Esetleg a Magna Hungáriában maradtak (akikkel Julianus barát kapcsolatba került), vagy a Kaukázus északi előterében levők, akiket az arab források „madzsgarija” néven említenek?
Az is lehet. Adatolható bizonyossággal jószerével semmit sem tudunk. Egyes tudományfilozófusok szerint vannak dolgok, amelyek eldönthetők, bizonyíthatók, aztán vannak dolgok, amelyekről vitatkozhatnak a tudósok és végül vannak olyanok, amelyekről nincs adat, ezért nem lehet vitatkozni róluk. Ebbe az utóbbiba tartozik az, hogy milyen nyelve volt a székelyeknek, vagy a késő-avaroknak, esetleg a betelepült honfoglalóknak.
Mielőtt még bárki felakadna ezen, emlékeztessük az olvasót, hogy a nagyon homályos X. század közepén, 950 táján, Bíborbanszületett (VII.) Konstantin, bizánci császár két látogatója (Tormás, Árpád dédunokája és Bulcsú, aki a harmadik legmagasabb rangú vezér, a „harka” volt), egyszer sem magyarként, hanem türk előkelőként szerepel a császár művében (De administrando imperio).
A dolog ott kezd érdekessé válni, hogy a magyar államnak, az Árpád-házi királyoknak volt (vagy lett) az a hagyománya, hogy ők: magyarok. Ezt alátámasztja, hogy végül is a magyar nyelv győzött, még akkor is, ha nem tudjuk: hogy az ördögbe is csinálta.
Van hasonló példa nem is egy a korabeli Európában. Például ahogy a türk bolgárok a VII-VIII. században rátelepedtek a balkáni délszlávokra és azután nyelvükben elszlávosodtak, vagy ahogy Hódító Vilmos 1066 után az elfranciásodott normannjai élén leigázta az angolokat (innen számítják a mai angol nyelv kialakulásának kezdetét).
Ez igaz, arra viszont nincs adatunk, hogy a honfoglalás kori Kárpát-medence belső területének a lakossága egyfelől olyan nagy létszámú lehetett, másfelől hogy magyarul beszélt volna. Arról nem szólva, hogy az avar kontinuitás (vagyis hogy megérték volna Árpád népének bejövetelét) a mai napig nincs régészetileg bizonyítva. Genetikailag még nem mondták ki az utolsó szót, de perdöntő régészeti bizonyíték egyelőre nincs. Több-tízezer avar sírt tártak fel, vizsgáltak meg, 850 utánra azonban egyetlenegy sem datálható. Attól kezdve a honfoglalásig (hogy képletesen szóljak) luk van.
A teljes Kárpát-medencében?
Azt nem mondanám, mert a Dunántúlon a korábbi Frank Őrgrófság területén vegyes szláv-avar lakosság élt. A zalavári ásatások felhoztak olyan tárgyi emlékeket, amelyek keleti kultúrára, meg glagolita (korai szláv-keresztény) nyomokra is mutatnak. Az egykori római alapítású Savaria (ma Szombathely) lakossága folyamatosan létezett a Római Birodalomtól a Magyar Királyságig. Lakosság tehát volt, ahogy nyilvánvalóan máshol is a Dunántúlon, de hogy milyen nyelven beszéltek…
Sok, kiváló régész, történész bizakodik abban, hogy az archeogenetika (sőt, az archeogenomika) segítségével sikerül rendet rakni előbb-utóbb sok, ma még eldöntetlen, vagy egyelőre eldönthetetlen kérdésben.
Valóban. Például sikerült bebizonyítani, amit sok régész több-mint-feltételezett: nevezetesen, hogy az avar vezető réteg belső-ázsiai eredetű. De hogy milyen nyelven beszéltek, azt egyelőre nem tudjuk megállapítani a génállományból. Mindenesetre a régészet és az archeogenomika egymást erősítő bizonyítékokat tár fel. Például a komáromi avar temetőben találtak egy lándzsahegyet, amelynek belsejében olyan fa morzsalékra leltek, amilyen fa csak Belső-Ázsiában található.
Magyarországon kívül máshol is ilyen intenzív az archeogenomika felhasználása az őskutatásban?
Ez természetes. Nemrég egy populációgenetikai kutatáshoz kérték a segítségemet, amelyben észt eredményeket használtak fel. Ennek során derült ki, hogy gyengén ugyan, de ugor vonal is van az újabban belső-ázsiainak nyilvánított magyar ősökben. A magyar és nemzetközi archeogenomikai kutatások bebizonyították, hogy a honfoglalóknak az ugor vonal mellett nagyon erős dél-uráli baskír és tatár kapcsolataik vannak.
A székelyekről írott tanulmányában olvastam néhány igen figyelemre méltó megállapítást, amelyek viszont a szakmai közvéleményben nem kaptak kellő visszhangot. Például a székelyek eredete kapcsán mind a törökséghez, mind a magyarokhoz való tartozás mellett felsorol érveket, sőt ellenérveket is. Mi lehet az oka ennek a nagy csendnek?
Talán az, hogy a tanulmányban kifejtett érvek és nézetek nem illeszkedtek a tudományos közvéleményhez, sőt ellentmondtak neki.
Mondjunk példát.
A Krisztus után első évezred közepétől kezdve a sztyeppei népek törzsi felépítésében a vérségi kapcsolatokat felülírták a politikai szándékok és kényszerítések. A nomád államokká váló etnikai együtteseknél a kiemelkedő csoport a többi csoportot/népet maga alá vetette, esetleg beolvasztotta és hatalmi erővel szinte ollóval szabdalta fel a vérségi kapcsolatokat, vezetőket állított a többi csoport élére és egységes haddá szervezte őket a saját fennhatósága alatt.
Régi vesszőparipám, hogy noha ismerjük a honfoglaló törzsek és a törzsfők nevét is (bár más-más forrásból, mert együtt sehol sincsenek említve), mégsem tudjuk tudományosan bizonyítani, hogy melyik törzsnek ki volt a vezére és melyik törzs hol foglalt helyet magának a Kárpát medencében.
Igen, erről van szó: addigra a törzs már katonai szervezet volt, nem pedig vérrokonság.