Béres Ilona rideg szépség volt a Vígszínház Kakukkfészek előadásában Ratched nővérként. Megfagyott körülötte a levegő. Az áldemokrácia megtestesüléseként lépett színre. Az elmegyógyintézet ápoltjait uralta le. Műmosollyal basáskodott. Látszólag mindent megbeszélt velük, de ettől még bármiben az ő akarata érvényesült. Húsz éves korom körül ekkor jegyeztem meg magamnak igazán. Lenyűgözött, hogy mennyire jelentőségteljes tud lenni. Lúdbőröztetően fenyegetően képes nézni. Ha felemeli azóta is legendás hangját, ami átmegy akár kiabálásba, az lúdbőröztető. De ennél rémisztőbb a visszafogottsága, amikor mérges kígyóra emlékeztető, lidércesen sziszegő hangokat bocsát ki magából, és sejteni lehet, hogy mindjárt megmar valakit. Hófehér, tiszta köpenye, melyen pedánsan egy picike gyűrődés sincs, velejéig romlottságot takar. Olyan, mint a kívül ragyogó, belül rothadt gyümölcs. Álságosan a látszatokra ad. Iparkodik nyugodtnak tűnni, miközben gyakran szinte robban. Csűri-csavarja a házirendet annak érdekében, hogy bármikor az legyen, amit ő akar. Valószínűleg boldogtalan, és nehezen viseli, ha más számára legalább felcsillan a remény. Rendíthetetlenül rendpárti. A szabály az szabály híve, de ezeket sajátosan értelmezi. Nem bírja a darab főhősének, McMurphynek, akit Koncz Gábor alakított, a szabadságát. Emlékezetes, egyre inkább eldurvuló szócsatákat vívtak. Gyilkos tekintettel meredtek a másikra, vagy negyvenöt évvel ezelőtt. De már akkor meglehetősen formátumosnak mutatkozott.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a nyolcvanadik születésnapjára megjelent róla egy könyv, nemes egyszerűséggel Béres Ilona címmel, Ablonczy László tollából, aki egy ideig az igazgatója volt. A sok szemléletes fotó egyikén csak áll főnővérként. A kezei is nyugalmi állapotban vannak, teste mellé simulnak. Kiüresedetten a semmibe bámul, és így is érzékelhető, hogy rettenthetetlen, nem tűri a kihágásokat, akarata ellen nincs apelláta. Maximálisan kiszolgálja a fennállót, aminek ő is tartozéka. Reménytelen jobb belátásra bírni, azonosul a hatalommal.
Az MMA Kiadó által megjelentetett kötet felidéz emlékeket, és elregél számomra ismeretlen dolgokat is. A címlapon, Keleti Éva szép felvételén, Béres egyáltalán nem műmosollyal, hanem civil, hiteles, belülről fakadó, némiképp sejtelmes, tán kicsit huncutul incselkedő mosolyával, fölöttébb nőiesen van jelen. Kicsit mintha csábító is lenne az arckifejezése, a mélyre nyúló dekoltázs pedig kifejezetten az.
Mindig is tudott nagyon vonzóan nő lenni. A Tartuffe-ben, Orgon feleségeként, abban a jelenetben, amikor a hiszékenyül megvezetett férjének demonstrálni akarja, hogy higgye már el végre, a házába befogadott álnok ájtatoskodó az ő párját akarja megkapni, bedobta a nőiesség teljes arzenálját. Igézően búgatta a csábszavakat. Testre simuló ruhájából erotikusan kibuggyantotta formás melleit. A mutatós vállait szintén bevetette. Szerepe szerint harcba szállt a hazugsággal, miközben kényszerűen ő is hazudott.
Szépen fejlett igazságérzet van benne. Nehezen viseli az igazságtalanságot. Az Egy szerelem három éjszakája című film forgatásán, igencsak hidegben, hosszasan kellett egy csónakban, lenge ruhában fagyoskodnia. Komolyan megbetegedett. Feljelentette emiatt a filmgyárat, ami a hatvanas évek második felében óriási bátorságra vall. De feltétlen ki akarta vívni a maga igazát. Meg is nyerte a pert, filmezni azonban huszonöt évig nem hívták. Összezártak azok, akiknek az érdekeit sértette.
Igyekezett megtalálni az útját. Ha pályája elején nem érezte jól magát a Madách Színházban, mert egy év múlva odébbállni. Először a Nemzetiben is csak néhány esztendeig bírta. Nem érezte a számára oly fontos szeretetet, hogy igazán személyre szabott szerepeket kap. Volt mersze felhívni Várkonyi Zoltánt, a Vígszínház direktorát, és átkéredzkedett hozzá. Várkonyi korábban már invitálta, de akkor nem ment, ezért igazán nagyvonalúság volt tőle, hogy szerződtette, nem ültette a kispadon, rögtön testházálló főszereppel kínálta meg.
A Víg, többekkel együtt, érdemben addig tart neki, míg Várkonyi él. Utána a színházat és magát is kiüresedettnek érzi. Visszamegy a Nemzetibe. Warrenné, a Tótékban Mariska, a Cseresznyéskertben Ranyevszkaja. Fájlalja, hogy a szakma zöme nem jár a Nemzetibe. Nem látják a teljesítményeit. Amikor Zsótér Sándor a Radnótiban, a Görögben rendezi, bezzeg ismét észreveszik, méltatják, rácsodálkoznak. Úgy véli, nem a semmiből jött ez a teljesítmény, a Nemzetiben is lett volna mit méltatni. De szívesen megy máshová, ha hívják. A Radnótiba is újra invitálják, a Háztűznéző pazar előadásában brillírozik. Kötélnek áll az ifjú tehetség Balázs Zoltánnak, hogy a Theomachia előadásában, a Maladype Színház szabadcsapatában, ő legyen Kronos, és Weöres Sándor gyönyörűséges, de amúgy is nehéz szógörgetegeinek egy részét visszafelé mondja. Ráadásul úgy, hogy szinte moccanatlan végig áll több mint két órát, és így is jelentőségteljes. Részt vesz az istenek harcában. A legkisebb arcrezdülése is fajsúlyos, moccanatlansága is kifejező. Ekkor már egyértelműen nagy színész. Ezt kevesen csinálnák utána. Ehhez nem csak bámulatos fizikai állóképesség szükséges, hanem iszonyú koncentráció, és a léleknek is az edzettsége. Általános karbantartottság, és az, hogy magával is rendben legyen. De mondhatnám azt is, hogy a csúcson legyen, mert ezzel a szerepével ott volt.
Örömmel komédiázott is. Az Arzén és levendula című, könnyed krimivígjátékban, Csernus Mariann-nal, két vénkisasszonyként, élvezettel űztek sportot abból, hogy miután kellemesen eldiskuráltak a hozzájuk betérőkkel, úri hölgyekhez méltó diszkrét eleganciával megmérgezték őket. Igen nehezen viselte, amikor a korábban általa is támogatott ifjú színészkolléga direktor lett, s kitette a társulatból. Jogosan megsértődve azt mondta, a lábát sem teszi be többé az épületbe. Hosszú idő elteltével, A székek Öregasszony szerepére csak sikerült visszaédesgetni a Pesti Magyar Színházzá átkeresztelt teátrumba.
Sajnos maga mondta ki, hogy Ionesco darabjában volt az utolsó szerepe. Jól próbált Szabó K. István rendezővel és a partnerével, Fodor Tamással. Jól állt neki az abszurd játék, ahogy sokkal korábban már a Madách Kamarában is jól állt Martin McDonagh horrorba átcsapó „őrületében”. Remek lett a produkció, meg is hívták az azóta „megboldogult” Pécsi Országos Színházi Találkozóra. Oda azonban nem sikerült elmenni, mert Ilonát hosszan tartó betegség vette le a lábáról. Bántja, hogy A székek emiatt csak néhányszor mehetett, nem futhatta ki a formáját. Azóta jobban van, de bottal jár. Tudomásul véve a fizikai állapotát, úgy döntött, nem lép fel többé. Nem akarja, hogy ne a maximumot nyújtsa, ahogy ő is és a közönség is megszokta.