Nem csak a terjedelmét tekintve eddigi legnagyobb vállalása Szeifert Natáliának nemrég megjelent Örökpanoráma című regénye. Szinte kategorizálhatatlan; hitelesen szól női sorsokról, de mégsem „nőregény”, három-négy generáció sorsa tárul fel, mégsem családregény. Megismerjük egy nehezen élhető vidéken egy fiktív falu, Szegély születését és lassú kihalását, miközben a hátteret egy évszázad magyar történelme adja, de nem történelmi regény. Mint ahogy nem sci-fi és nem is disztópia, bár az utolsó 120 oldala erősen ebbe az irányba hajlik, kicsit meg is lepve az ilyen műfaji sokszínűséggel egy művön belül ritkán találkozó olvasót. Éppen ez az utolsó, közcímmel is elválasztott egység az, ami némileg kilóg az addig számtalan idősíkban csordogáló, valójában inkább zubogó történetből, amely ezen a ponton filozofikusabb, néha tudományosabb hangnemre vált. A regény ezen a ponton érzékenyen és trükkösen reflektál is önmaga „megírhatatlanságára”, mozaikosságára és a szinte központi szereplővé megtett idő kezelésének problematikájára.
Egészen addig viszonylag kiszámítható kiszámíthatatlansággal, epizódonként bomlik ki a falu története, amelyben kiemelt szerepet kap Mariana, a gyógyító asszony, lánya, a tanítónő Catalina, és unokája, az ápolónőből lett „self-made” kutató és „alkimista” Gilda alakja. De fontosak az őket kísérő férfiak is, a nagyvárosból falura szakadt író, Valter figurája, aki mániákus alapossággal próbálja dokumentálni a falu történetét, hogy megírhassa élete regényét, amely céltól az elvégzett munkával arányosan egyre távolabb kerülni látszik. És a fővárosi szívsebészi karrier lehetőségét hátrahagyó Doktor, aki Gildával és az íróval intellektuális játékba, majd tudományos kísérletbe kezd, amelynek a célja saját idejük, életük meghosszabbítása. A regény ezen részén érezhető leginkább az a nagy tudásanyag, amit Szeifert Natália a megírás során felhalmozott: érthetően, egyszerűen, de mégis szépen megkomponált irodalmi nyelvezettel beszélnek a szereplői tudományról, legyen szó génszerkesztésről vagy maghasadásról, de ugyanilyen magabiztosan és gazdagon ír a múlt század első felének falusi világáról.
Fokozatosan népesíti be Szegélyt, fejezetről fejezetre ismerjük meg a falu lakóit – kit jobban, kit kevésbé –, és ezek az egytől egyig érzékenyen megírt sorsok teszik igazán sűrűvé a regényt. Az olvasó nem lehet benne biztos, hogy mely karakterekkel fog még találkozni, és kik azok, akik éppcsak egy villanásnyi időre tűnnek föl, de az biztos, hogy még a legmarginálisabb mellékszereplő sincs elkenve, megkapja azt a színt és szagot, amitől emlékezetessé válik. A szöveg a szerzőtől megszokott élvezetes, sodró és közben míves nyelvezettel íródott, jólesik olvasni, Szeifert igazán tudja, hogyan kell mesélni.
A korábban említett műfaji többszólamúság, a történetet folyamatosan körüllengő baljós misztikum és az időnként elejtett, és többé fel nem vett befejezetlen mellékszálak, a sok-sok háttérben meghúzódó vagy éppen nagyon is nyilvánvaló metafora miatt a regény sokszor nehezen adja magát. Ráadásul nagyon nehéz a világban jelenleg történő eseményektől függetlenítve, csak úgy, önmagában tekinteni rá. Hiszen megjelenik benne a falvak elnéptelenedésének, a vidék elszigeteltségének, reménytelenségének problémája, a felvillantott jövőben pedig a jelenünkben megélt járványok, természeti és társadalmi változások egy potenciális, nem is igazán elrugaszkodott kimenetele tűnik elő, annak rengeteg morális dilemmájával. Nehéz nem szorongani, de erről nem ez a kiemelkedő gondossággal megírt mese tehet. (Kalligram, 2022, 416 o.)
