Amikor régen még a KISZ-ben dolgoztam (valószínűleg itt most néhányan abbahagyják az olvasást), volt a főnökömnek, „Jó Szombath Elvtársnak” egy mondása, amit furcsa, figyelmeztető hangsúllyal szokott mondani: „Ne törődj semmivel, csak neked legyen jó!”.
A jó beosztott ettől a mondattól illett, hogy magába szálljon, és mérlegelje, hol hibázott. Mert ilyenkor tudtuk, hogy valami olyat csináltunk, ami nem egyeztethető össze azzal a „küldetéssel”, amiért dolgozunk, tudniillik a közösség érdekeivel. Nem tettük, nem jól tettük a dolgunkat – ez volt az üzenete a főnök mondásának. Aki abban a szervezetben komolyan vette a feladatát, az ennek a mondatnak a hallatán garantáltan elszégyellte magát, és – jó munkaerő lévén – elsomfordált dolgozni, tenni, amit kell. Ez volt ott és akkor a rend.
Túl a fiatalkori nosztalgián, a vagy negyven éves emlékek melengető érzésén, az a meglátásom, hogy ma is elkelne egy-két ember, aki az akkori hangsúllyal figyelmeztetne: nem teszed jól a dolgodat, ember! Mára a politika hivatalossá tette az idézett magatartást, csak a lépték lett más. Gondoljunk bele, országunk vezetői mondjuk az európai közösségben milyen kiválóan képviselik a "ne törődj semmivel, csak neked és a teneked fontosaknak legyen jó" szemléletet. És nincs mögötte szégyen, lesütött szem, de van büszkeség és a harcias kiállás méltatása.
Az önérdek az oka mindennek. Azt mondják, hogy mások – fontosabbak – az országunk érdekei, mint az európai közösség felvállalt értékei. Ez a hozzáállás olyan nyílt és egyszerű, hogy a polgárok számára – a mindennapi életben is - példává, követendővé „nemesült”. Az egyén érvényesülése mindenek előtt – ez vált a legfőbb céllá. Aki ügyes, annak az érdekérvényesítése sikeres, az érdeksérelmeit könnyen orvosolja. Megoldja – magának. Ezzel párhuzamosan pedig aki ügyetlen – azaz érdekérvényesítése sikertelen, érdeksérelmeit nem tudja orvosolni -, azzal már senki sem foglalkozik. Nem a mi problémánk.
Itt jönnének a képbe az érdekvédők, akik éppen az érdekeik érvényesítésére egyénileg sikerteleneket, a megkeseredetteket terelik egy ernyő alá, vállalva a lehetetlent: olyan világban segíteni, ahol az egyéni érdek mindenek felett álló, és az érdekvédelem – mint valami szitokszó – sanda tekintetekre számíthat, az ügyeskedőknek titulált, olykor a politika szerviliseinek kikiáltott semmirekellők kategóriáját súrolja. Akikről a nagy többség – kívülállóként - azt gondolja: annyit érsz, amennyit elérsz (kiharcolsz), de nekünk!
Ez szerintem az érdekvédelem mai nagy dilemmája.
Keserűségem apropója egy Facebook-poszt, amelyet a minap tettem közzé. A nyugdíjrendszerben szerintem fontos szolidaritás elvéről elmélkedtem, próbáltam megértetni, hogy embertársaink – akár saját hibájukból, akár rajtuk kívül álló okokból bekövetkező – létfenntartási gondjai nem lehetnek közömbösek annak, aki jól él, és hogy mindenkitől elvárható a szolidaritás. Nem nagy tettekre gondoltam, pusztán olyasmire, amit az elemi igazságérzet is diktál. De az érdek láthatóan minden humánus emberi gondolkodást felülír – kaptam én is a nyakamba mindenféle szitkot.
Nem kötelező mindenkinek a hátrányos helyzetűek segítéséért tenni, de véleményem szerint mindenkinek kötelessége szem előtt tartani a hátrányos helyzetű embertársaink gondjait. Ez az első lépés a szolidaritás kialakulása felé. Ezért kiabálunk mi, érdekvédők – egyelőre ezzel próbálkozunk, de hangosan -, akkor is, ha süt a nap, és akkor is, ha esik az eső… Vagy ha válság van, és akkor is, ha háború.