Az ötlet, mint általában a zseniális találmányok, pofonegyszerű volt: a gőzgépet a feje tetejére állították. Addig ugyanis a gőzgép stabilan állt a földön, és forgatta a tetején vagy oldalán elhelyezett kerekeket. Az ipari forradalom lázában jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a kerekek lennének alul: ekkor a gép, mihelyt forgatni kezdi a kerekeket, kénytelen lesz elindulni! És elindult. Azóta is ezt csinálják a mozdonyok, még ha dízellel vagy villannyal működnek is. A korai döcögők csak iparvasútként működtek, szenet meg vasércet szállítottak a bányákból a kikötőkbe; még az első igazi mozdony is, melyet George Stephenson, „a vasút atyja” tervezett. Mai szemmel ezek inkább játékszernek tűnnek, mintha egy fizikaórához lennének szemléltető eszközök. Az igazi vasút 1831-ben született, ekkor nyílt meg a világ első nyilvános, menetrendes vasútvonala Liverpool és Manchester között, áru- és személyszállítással. (Tetszenek figyelni: nem Londonban! Ez is mutatja, hogy az angolok nem főváros-centrikusak.) Ettől kezdve nem volt megállás, az egész országot behálózták a vasutak. Sőt az egész világot: Stephenson szobra a budapesti Keleti pályaudvar homlokzatán is látható. A vasútépítésben Magyarország sem késlekedett; hamarosan megépültek itt is az első vasutak: a Pest–Vác vonal (1846) és a Pozsony–Bécs vonal (1848).
Mai eszünkkel nem könnyű belegondolni, hogy amikor a vasutak elkezdtek épülni, nagyjából kétszáz éve, az országutak még itt Angliában is nagyon kezdetleges állapotúak voltak: többnyire girbegurba, sáros, gödrös, keskeny földutak. Ezekhez képest a vasút nyílegyenes volt, okosan tervezett, nagy kapacitású és gyors. Számos helyre addig reménytelen lett volna elfogadható időn belül eljutni vagy dolgokat eljuttatni. Stephenson mozdonya 24 km/óra sebességgel ment, ami a ló közepes ügetésének felel meg. Meg is bámulták az emberek!
Az angolok nem voltak szívbajosak: ha valahol üzletet láttak, odavitték a vaspályát, London a vasutak városa lett, és ezt nem szégyelli. (Berlin ilyen még, ahol a vasutak keresztül-kasul dübörögnek a városon, viaduktokon és hidakon, jól lehet alattuk ordítani, amikor elrobog a vonat.) Például a Cityben a Szent Pál székesegyház főhomlokzata előtt száz méterrel vasúti hidat építettek keresztbe az utca fölött, ami tönkretette a templom perspektíváját. (És? Tessék megmutatni, hol mondja a törvény, hogy templomperspektívát nem szabad vasúti híddal tönkretenni!) A modernizációt nem lehetett megállítani, tele lett a város pályaudvarokkal. Madách Az ember tragédiájában nem véletlenül tette a modern világ megjelenítését Londonba. Mára egyébként – nem kis költséggel és ügyeskedéssel, bontások árán – levitték ezt a kérdéses pályaszakaszt a föld alá, és méltón rendbe tették a székesegyház előtti térséget, mert most már nem a friss tejet kell reggelente bejuttatni a városba (azt elintézik a hűtőkamionok), hanem a turistáknak kell méltó élményt nyújtani, mert manapság a turizmusban van a pénz.
Szóval imádják a vasutat. Nagy-Britanniában nem tekintik bolondnak azt, aki órákig áll az állomási peron végén, és egy kis füzetbe jegyzi, hogy milyen vonat pontosan hánykor és milyen mozdonnyal haladt arra: ők a „trainspotters”, a vonatfigyelők. Néha tényleg az az embernek az érzése, hogy sok itt a csendes bolond, pedig alighanem csak több a különc, mint másutt. A híres film, a Trainspotting címe is innen van: amikor a heroinista fiúk beszöknek egy használaton kívüli vasútállomásra vécézni, az ott ülő öreg csavargó azt kérdezi, hogy vonatfigyelni jöttek-e.
Ekkora szerelem után nem csoda, hogy a hatvanas években értetlenséggel és felháborodással fogadta a lakosság a kormány döntését, hogy a kisforgalmú mellékvonalakat be kell zárni. Az amputációt Richard Beeching, az államvasutak elnöke vezényelte le, rengeteg vasútvonalat zártak be. Az emberek azóta is fájdalommal emlegetik „Beeching fejszéjét” (the Beeching Axe), mellyel egészséges ágakat csapott le a brit vasutak zöldellő fájáról. Tény, hogy amik megmaradtak, azok jól működnek, tehát a nagyvárosok közötti (mi úgy mondanánk: Intercity) forgalomban sűrűn és nagyon gyorsan járnak a vonatok, és többnyire pontosan, ha nem is svájci minőségben.
Londont a Beeching-fejsze nem érintette, itt inkább modernizálták a vasutakat. A külvárosokon végigfutó tehervasúti vonalakat utasbaráttá tették, és szellemesen elnevezték „Overground”-nak (földfölöttinek) az Underground mintájára. Nagyon rendbe hozták a pályaudvarokat, igazán szépek. Nem úgy szépek, mint a granadai Alhambra, hanem funkcionálisak, merész építésűek, hatalmasak, mégis emberiek és barátságosak. Öntöttvas katedrálisok. Amióta nincs gőzüzem és nincs szükség a szén- és hamuraktárakra, a pályaudvarok alagsorát kinyitották; üzletek, kávézók, éttermek vannak, mint egy jobb repülőtéren. A három igazi távolsági pályaudvar a King’s Cross (Skócia felé), a Paddington (Wales, illetve régebben Írország felé), és az utóbbi időben a St Pancras (a kontinens felé, az alagúton át). Régen a kontinensre a Victoria pályaudvarról indultak a vonatok (én még érkeztem oda Budapestről a hetvenes években), de ott most már csak rövidebb távú forgalom van.
A Harry Potter könyvekben a varázsvonat, a Hogwarts Express (Tóth Tamás Boldizsár szellemes fordításában: Roxfort Expressz) a King’s Cross pályaudvarról indul, a 9¾ számú peronról, amely értelemszerűen a 9-es és a 10-es peron között keresendő. Sajnos a valóságban (valóság!...) e két peron között sínek vannak, ott tehát nem lehet, ámde annyian érdeklődtek a kilenc-és-háromnegyedes peron után, hogy a vasutasok a főcsarnokban egy sima téglafalra kitettek egy „Platform 9¾” táblát, alatta pedig egy a falba már félig belemerült kézikocsi látható, rajta félig a falba süppedt bőröndökkel és madárkalitkával. Százak és százak fényképezkednek a tábla alatt, a kézikocsi mellett. Profi fényképész is igénybe vehető, naponta reggel 9 és este 9 között. A fal tudvalévőleg szétnyílik azok előtt, akiknek érvényes felvételijük van a varázslóiskolába. Bentről indul a gőzös Roxfortba, a messzi… hova is? Azt nem tudni, de az biztos, hogy útja során áthalad a lenyűgöző (valóban létező) Glenfinnan viadukton, a skót hegyek között. A viadukt hosszú és ívelt, és nagyon magas, hórihorgas lábai vannak. Ezt mutatják a Harry Potter-filmekben, muzeális gőzmozdonyos vonat robog rajta keresztül. Mint egy nagy játékvonat. És mi tagadás, az angolok infantilizmusánál csak a kereskedelmi érzékük nagyobb („szatócsok népe”!), úgyhogy közvetlenül a kérdéses falszakasz mellett van a Harry Potter Shop, ahol gazdag kínálattal várják az érdekelteket.
A legszebb állomás mégis a Paddington, hatalmas vaskupolájával. Építésekor annyira modern volt, hogy a taxik hátul egy emelvényen behajtottak, és minden peronhoz egy-egy öntöttvas rámpán tudtak leereszkedni, hogy közvetlenül a vonat mellett lehessen ki- és beszállni. A rámpák ma is megvannak, de már csak gyalogos közlekedésre szolgálnak – hiába, megváltozott a szuperluxus fogalma. Ennek a pályaudvarnak is megvan a gyermeki vonatkozása: itt üldögélt magányosan a Peruból érkezett árva kismackó a bőröndjével, nyakában tábla: „Kérem, törődjön ezzel a medvével. Köszönöm.” Ahogy ott ült, a jólelkű Brown család észrevette és maguk közé fogadták. A medvécske tudott angolul, de az eredeti neve nagyon bonyolult és egzotikus volt, ezért elnevezték Paddingtonnak, mert ott találták. (Mint nálunk a Kukorica Jancsit.) Mindezt Michael Bond írta meg 1958-ban, az első Paddington-könyvben. Akkora siker lett, hogy azóta számos folytatásban publikálta Paddington Brown újabb és újabb kalandjait. Peruhoz semmi köze, de ez igazából mellékes: a lényeg, hogy bevándorló, aki rácsodálkozik a brit nagyváros életére, szokásaira.
Amikor a La Manche-csatorna-alagút építésekor a kétfelől haladó fúrók végre áttörték az utolsó métert, a brit oldalról az építők egy Paddington plüssmackót nyújtottak át a nyíláson a franciáknak: ő tehát az első lény, aki száraz lábbal áthaladt a Brit-szigetekről a kontinensre. Nem a Bibliát nyújtották át, nem Shakespeare összes műveit, nem a királynő arcképét, hanem egy Paddington mackót.
A mackó fontosságával egyébként a királynő is tisztában van, ugyanis őfelsége a nemrég lezajlott jubileum előtt – ahol hajlott kora miatt kevésszer jelenhetett meg személyesen – egy teljes délelőttöt töltött azzal, hogy a Buckingham-palotában animációs filmfelvételt készítettek vele, melyen Paddingtont látja vendégül teára. A mackó narancslekváros kenyeret kér, mire az uralkodó elárulja neki, hogy ő is szereti a narancslekváros kenyeret, meg is mutatja, hogy a retiküljében mindig van nála egy szelet. II. Erzsébet persze az üres levegővel társalgott, a filmesek utólag másolták oda a mackót, aki gratulált Erzsébetnek: „Happy Jubilee, Ma’am. And thank you for everything.” (Boldog jubileumot, felség. És köszönet mindenért.) A klipnek óriási sikere volt.
A Paddington állomáson már van bronz Paddington-szobor, továbbá a Leicester téren, a város közepén is van egy padon ülő példány, amint lekváros szendvicsbe harap, a ma divatos köztéri zsánerszobrok módján. Melléje lehet ülni, fényképezkedni. De a dolog ennél komolyabb. Paddington a távoli rokona – nem vérségileg, hanem irodalmilag – Winnie-the-Pooh-nak, azaz Micimackónak. Csakis Anglia képes ilyen medvéket kitermelni. Mindketten nagyon komolyak, távol áll tőlük mindennemű viccelődési szándék. Paddington mindig udvarias, mindenkit tisztelettudóan „uramnak” meg „asszonyomnak” szólít. Nem tehet róla, hogy folyton valami galibába keveredik: nehéz kiismernie magát egy perui medvének az európai nagyvárosban. Ilyen a migránsok sorsa. Még szerencse, hogy a beilleszkedésben tanácsaival segít neki egy barátja, szintén bevándorló, bizonyos Mr. Gruber, aki történetesen magyar.
