Ausztria;magyarok;Bécs;kivándorlás;

- „Itt igenis kolbászból van a kerítés, csak keményen meg kell érte dolgozni” – állítják a Bécsbe kivándorolt magyarok

Amikor pár hete elterveztem, hogy beszélgetni fogok Bécsbe emigrált honfitársaimmal arról, mihez kezdtek kiköltözésük után, tudnak-e a szakmájukban, hivatásukban dolgozni, hogyan érzik magukat, a belpolitikai történések még nem indukáltak akkora kivándorlási hullámot, mint most, amikor boldog-boldogtalan egérutat keres a bizonytalan, és egyre csak romló gazdasági helyzetből. Arra voltam kíváncsi, hogy az osztrák fővárosban letelepedett honfitársainknak volt-e tervük, elképzelésük, hogyan tudnak majd megélni, befogadta-e őket a nyíltnak mondott nyugati társadalom. Figyelve a napi történéseket, nagyobb hangsúlyt kap egy-egy érzésük, felerősödik a tapasztalataikból szőtt történet. A beszélgetésekből kirajzolódik, nemcsak éltek a lehetőségeikkel, és kemény munkával megteremtették jólétük és jövőjük alapjait, hanem igen, boldogulnak is. Mert a bármitől való boldogság érzése idegenben még fontosabb, mint a sok minden felett szemet hunyó, elnéző szülőföldön.

Mária más utakon

Az ötvenhét éves Peredi Marikával Szicíliában ismerkedtem meg télen, amikor együtt utazgattunk pár napot. Átvészeltünk egy szélvihart az Etnán, és egy éjszakai hóvihart a Nebrodi erdőben. Úgy tapasztaltam, a viharok összekovácsolják az embereket, így Bécsben is megkerestem, és ő szívesen mesélt nekem.

– Egy válással indult minden. Amikor ott maradtam pénz nélkül, majdhogynem lakhatás nélkül, nem volt más választásom, mint külföldön szerencsét próbálni. Nem volt kérdés, tudtam, hogy Bécsbe akarok jönni, mert közel van Győrhöz, ahol éltem, ezen kívül szeretem is ezt a várost, ahol már helyismeretem is volt. De nagyon nagy árat fizettem ezért az elhatározásomért. Győrben volt nevem, ismert voltam az iskolai alapítványom miatt, ami halmozottan hátrányos helyzetű, tanulási, viselkedési, magatartási zavarokkal küzdő gyerekek beilleszkedését segítette. Olyan felső tagozatos diákokét, akiknél már szinte a börtönbe kerülés előtti pillanatokban próbáltunk iránymutatást, segítséget adni, más utat mutatni. Több-kevesebb sikerrel dolgoztunk, szép, de nehéz munka volt. Az alapítvány elnöke voltam – réved a múltba. – És mégis eljöttem konyhásnak ide, Bécsbe.

– Hogyan indult neki a munka- és lakáskeresésnek?

– A nagy üzletek a nagy helyeken köttetnek – nevet. – Jártam egy manikűröshöz, annak volt egy ismerőse Bécsben, akinek volt egy étterme, ami a valóságban kocsmaként üzemelt. Megtudtam, hogy szívesen maga mellé venne valakit, aki a keze alá dolgozna. Rám esett a választása, jöhettem a konyhájára dolgozni. Az ismerőseim azt mondták, nem vagy te normális, de azt válaszoltam, gyerekek, itt állok negyvenkilenc évesen egy fillér nélkül, két kamaszgyerekkel, nettó 97600-os munkabérrel, miért ne próbálnám meg kint, több pénzből élni az életet? És kijöttem. Eleinte kihasználtak, nem fizettek ki, nem voltam rendesen bejelentve, nem kaptam meg a törvény szerint járó 13-14. havi fizetésemet, nem volt fizetett szabadságom, ellenben napi tizenhárom-tizennégy órákat lehúzhattam a konyhán – komorul el a tekintete. – De összeszorítottam a szájamat, és nem futamodtam meg. Tudtam, hogy az én életkoromban nem ugrálhatok. 2014. február 17-én kezdtem, és már nyáron megesküdtem magamnak, hogy a következő nyár már nem talál ott, a konyhán. De még ott ért.

– Beszélt németül?

– Angol nyelvtudással jöttem ki, gondoltam, az elég lesz, és így is van, sok mindenhez elég, de rájöttem, illik megtanulni az adott ország nyelvét, ha nem csak megélni, hanem boldogulni is akarok. Tanfolyamokra jártam, éjjel tanultam, mert a konyhán kívül nem jártam sehová, tehát magától nem ragadt rám a nyelv. A sors ismét dobott nekem egy lehetőséget, elmehettem egy klasszikus bécsi, ébenfa berendezésű, atlaszselyem drapériás, márványasztalos kávéházba takarítani. Ott már csak napi három-négy órát dolgoztam, az előző helyhez képest megváltás volt. Legbelül azonban folyamatosan az motoszkált, hogy azért én mégsem erre születtem.

Elhatároztam, ha megtehetem, hosszútávon masszázzsal szeretnék foglalkozni. Magyarországon tanfolyamot végzett masszőrként már terveztem vállalkozás indítását, és a jövőmet is akként képzeltem el. A kávéházban is két évet húztam le, és addigra érett be a rengeteg és szívós munkám. Amikor kijöttem, a leendő főnökömön kívül senkit nem ismertem, de addigra meglett az ismeretségi köröm, kikupálódtam, tudtam, hogyan kell itt vállalkozásba fogni, mit, hol lehet elintézni. 2019-ben indítottam a vállalkozást, masszírozok, de kiskapuként egy orvosi rendelőben is takarítok. Ezt nem akarom még elengedni. A Covid idején valóságos kincsnek bizonyult, amikor ismét át kellett értékelni mindent. A járvány elmúltával sem hagytam ott őket, ez egy vésztartalék munka, jólesik a tudat, hogy van. Ezen kívül megbecsülnek, és én is szeretek ott dolgozni. De időközben lett még egy munkaköröm – néz rám huncutul. – A lezárások alatt a szépségszalonban, ahol masszírozok, láttam mennyire pörög a pedikűr-biznisz, és kitanultam ezt a mesterséget is. A részben gyógyászati célokat szolgáló lábápolás kurrens szolgáltatás Nyugat-Európában. Ezzel a tevékenységgel is a jövőmet építem, hiszen van még négy évem a nyugdíjig, plusz utána sem szeretnék dologtalanul élni.

Peredi Marika

– Tervezi, hogy akkor hazaköltözik?

– Otthon még úgy terveztem, hogy igen. Most már nem biztos. Ambivalens érzésem van ezzel kapcsolatban. Nagyon szeretek hazamenni, de mégsem. Még alig ér be a vonat Győrbe, már érzem a magyarokat – pillant rám szomorúan a limonádéja kavargatásából.

– A feszültséget?

– Nem igazán. Inkább az emberi közösségek közti különbséget. A viselkedésben, egymáshoz való hozzáállásban. A gyakran tapasztalt igénytelen környezetről, koszról nem is beszélve. Itt a jóhoz könnyű volt hozzászokni, ott pedig sosem tudtam megszokni. A durva közbeszédtől is felmegy bennem a pumpa. Mit keresek én itt, kérdezgetem. Miért kell az én lelkemet ezzel rombolni? Másrészt viszont imádok hazamenni a gyerekeimhez. Keddtől szombatig dolgozom, szombaton délután indulok haza, hétfő este pedig már itthon is vagyok ismét. A tiszta, mosolygós, befogadó városomban. Már és még sehol nem vagyok otthon, folyton húzom magam után a bőröndömet, amiben vonszolom a kis életemet ide-oda. Ez rettentő fárasztó – néz a távolba szomorúan. – Ott a családom, itt viszont a jövőm, és az a tengernyi alázat, amit én beletettem a fennmaradásomba, és igen! A békés öregségem reményébe.

– Mi motiválja, hogy ne adja fel?

– Röviden? – nevet rám ismét és mosolyog a szeme. – Innen szeretnék nyugdíjba menni. Ugyan négy év múlva még nem lesz meg a minimum tizenöt évem, ami kell ahhoz a normál összeghez, amit egy külföldinek fizetnek, de a kiegészítő támogatási rendszer itt remek. A szociális háló. Ami itt tényleg van, és nem enged senkit a semmibe hullani. Ehhez viszont folyamatos ausztriai lakcím kell. Az első munkámhoz kaptam a munkáltatótól lakást, most albérletben lakom két másik, velem egykorú hölggyel, de épp most pályáztam egy saját bérlakásra. Egyedülállók és viszonylag kisebb keresetűek igényelhetnek harmincvalahány négyzetméteres lakást. Már meg is néztem a leendő otthonomat. Szép, világos lakás egy patakparton. A szociális bére nagyjából háromszáz euró rezsivel együtt, ami igen alacsony az itteni árakhoz képest. Én most, a szobámért fizetek ennyit. A Covid miatt sok bérlakás megürült, ezért könnyebb hozzájuk jutni. Nekem minden papírom rendben, minden legális, tehát joggal bízom. Itt nem kell pacsizni senkivel, nem kell csókosnak lenni, hogy megkapd, ami neked jár.

– Ha tíz év múlva találkozunk, miről szeretne mesélni?

– Nyugdíjas leszek, de heti tíz órában dolgozni fogok. Masszírozok, pedikűrözöm, sokat utazom, túrabiciklizem, ami a hobbim, de legfőképpen komfortosan élek! Remélem, lesz már unokám, akinek megmutathatom, hogy lehet boldogulni, ha akarja az ember – mosolyog rám elégedetten.

Panzió a szocik székházában

– Négy éve jöttem ki, az országgyűlési választások eredményének sokkja után – vág bele Győri Ildikó, ahogy leteszi a tálcát panziója társalgójának kisasztalára, és elhelyezkedik a kényelmes fotelben. – Újságíró voltam, akkor már munkanélküli, nem reménykedtem semmi jóban, úgyhogy nem vártam a csodára, szedtem a sátorfámat. A fiam már egy évvel korábban Hollandiába ment egyetemre, tehát nem éreztem, hogy bármi tennivalóm lenne még Magyarországon. Az ismerőseim rázendítettek, hogy én minek panaszkodom, szép házunk van, relatíve jól élünk, de rossz érzés volt, amikor a saját kis buborékomból kilépve, akár egy trolira felszálltam, boltba beléptem, hiszen éreztem magam körül az emberekbe táplált zsigeri gyűlölethullámot. Nem éreztem lelkileg komfortosan magamat a bőrömben, na! – koppan keményen a csészéje az asztalkán.

– Hogyan indult neki?

– Ha visszanézek, teljesen amatőr módon vágtam neki, semmi nem volt előkészítve, amikor kitaláltam, hogy Bécsben nekem jó lesz – bár szívem szerint Amszterdamba mentem volna –, mert anyagilag ez volt kivitelezhető, emellett a párom hazajár dolgozni Magyarországra. Eladtuk a házunkat, a fiam lelkesen biztatott, ő már egyértelműen úgy ment ki az egyetemre, hogy nem jön vissza. Volt egy irodánk Pesten, azt megtartottuk, a mai napig megvan mintegy hátországként. Ott lehet aludni, amikor nagy néha hazamegyünk. Nemcsak az otthonkereséssel, hanem az ismerőseim károgásával is meg kellett küzdenem: „Közel az ötvenhez mit gondolsz, tárt karokkal várnak? Úgysem sikerül semmi, majd menekülsz haza sírva, meglátod! Az osztrákok utálják az idegent, a magyarokat meg pláne!” Aztán jöttek a tipikus dumák, hogy Bécsben sincs kolbászból a kerítés, amire nekem négy év ittlét után az a válaszom, hogy de igenis, kolbászból van, csak azért nagyon keményen meg kell dolgozni! Összegezve a sápogókat: elment a józan eszem. Azért mielőtt átcuccoltam volna, otthon már böngésztem az ingatlanhirdetéseket és szinte azonnal megtaláltam a mostani panziómét. Kijöttünk egy nap, délelőtt megnéztük, és hirtelen jó érzésem támadt itt, utána kiugrottunk a sarokra, egy tipikus, bécsi kisvendéglőbe ebédelni, ott is jól éreztük magunkat, és azt éreztük, hogy ez egy jó hely a letelepedésre – ragyog fel a szeme az emlékre.

Érdekesség, hogy ez az épület eredetileg a bécsi szocialista párt székháza volt, utána lett turistafogadó panzió. Négy éve még élt az az öreg bácsi, aki itt a kerületi szocialista vezető volt. Elmesélte, hogy laktak már itt magyarok az ’56-os forradalom idején, a menekülteket az irodában szállásolták el. Négy éve eléggé leharcolt állapotban vettem át az ingatlant, tehát legelőször fel kellett újítani, átalakítani a barátságos és kulturált vendégfogadás érdekében. És azért, hogy a saját képemre formálva jól érezzem benne magamat én is. Adtam magamnak félévet, hogy megtudjam, beindul-e, működik-e a vállalkozásom. Nem kellett a hat hónap lauf, mert már a harmadikban teltházam volt. Emberileg is nagyon szerencsés voltam, olyanokkal találkoztam, akikkel rögtön megtaláltam a közös hangot, befogadtak, nem kellett küzdenem az elfogadásukért. Itt nem az az első kérdés, hogy honnan jöttél, hanem keresik a közös kapcsolódási pontot.

Győri Ildikó

– Minek köszönhető a sikere?

– Egyrészt a panzió jó fekvésének, hiszen az a Mariahilfer mellett van, másrészt kemény marketing munkát fektettem bele, és fizikailag is megdolgoztam érte, de leginkább imádok itt mindent csinálni, még ágyat húzni, takarítani is, és ezt a szíveslátást megérzik az ide betérők! Persze, a pandémia bekavart nekem is, de azon kívül folyamatosan tele vagyunk. Törzsvendégköröm alakult, akik egyszer itt járnak, ajánlják a panziómat a barátaiknak. Az utcabéli kereskedők, vendéglősök is küldik hozzám a turistákat, sőt, az utca végén álló török panzióval csereviszonyban vagyunk, ha náluk van teltház, hozzám, ha nálam, én küldök hozzájuk vendéget. Az egészségtelen rivalizálás itt fel sem merül, segítjük egymást viszonossági alapon.

– Szokott hazajárni?

– Évente egyszer. A fiam Amszterdamból ide jár haza hozzám. Azon szoktunk nevetni, hogy a világ két legjobb városában van bázisunk – nevet fel. – Én nem itt lakom, hanem a bécsi erdő lábánál, kijjebb a belvárostól. Külön kell választani a munkát az élet egyéb területeitől, a családdal, barátokkal való törődés és találkozás fontos, az teszi széppé az életet, a lelkünket simítja. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Megéljünk. Anyagi jólétben, mentális jólléttel társítva.

– Hogyan érzi, befogadta az osztrák társadalom?

– Egyértelműen igen – mondja eltökélten. – Látják rajtam a megértésre való törekvést, és visszafelé is ez jut el hozzám. Meg akarnak érteni, ismerni. Amit nem ismerünk, attól félünk, ezért lehet Magyarországon a migránsokkal ijesztgetni. Sőt, sok osztrák vendégem büszkén meséli, hogy neki is volt magyar déd- vagy üknagyanyja, a monarchiabéli közösségre utalva. Szükségesnek tartom elmondani, hogy engem senki nem azonosított Magyarország politikájával, miközben minden második-harmadik osztrák vagy német vendégem megkérdezi, hogyan lehetséges, hogy a rezsim él és virul, amikor nem európai gondolkodás és viselkedés az, amit a kormány képvisel. Nem tudom rá a választ, és az már nem is az én dolgom, megtaláljam. Önmagamra rátaláltam itt, számomra ez a fontos.

„Itt jobb embernek érzem magam”

Az anyagi és szociális helyzete miatt az ismeretségi körében irigységet keltő, emiatt neve elhallgatását kérő, háztartásbeliként élő, ötvenpluszos asszony is elmesélte történetét: – A férjem egyetemi katedrát kapott Bécsben, természetesen én is vele jöttem. A 2019-es világjárvány a kezemre játszott, mert egy gyógyszergyár szövegíró-korrektoraként home office-ban dolgozhattam, így én is betettem a családi kasszába a magam részét. A lakásunk bérleti díja és rezsije kétezer euró körül mozog, szükség is volt rá. A vészhelyzet elmúltával azonban jelenléti munkavégzésre szólított fel a munkahelyem, amit nem vállaltam, kölcsönös megegyezéssel eljöttem. És itt maradtam a nagy semmiben. A háztartást vezettem, biciklivel jártam a várost – ezt Budapesten sose mertem a közlekedési morál miatt –, de ez nem elégített ki, ezért elmentem egy tanfolyamra, hogy tökéletesítsem a német nyelvtudásomat. Jelentkeztem a helyi Vöröskeresztnél önkéntesnek, heti pár alkalommal bejárok hozzájuk. Már kezdik felfedezni, hogy csomagoláson, pakoláson, ételosztáson kívül máshoz is értek. A hosszú távú tervem náluk elhelyezkedni sajtósként vagy PR-osként. Imádom ezt a várost, jó a közérzetem, valahogy itt jobb embernek érzem magamat. Ha itt türelmesen kivárom a soromat, vagy átadom a helyemet a villamoson, akkor rám mosolyognak, megköszönik, és udvariasnak, előzékenynek tekintenek. Otthon ugyanezért lúzernek. Úgy döntöttem, én már mindig az előbbi az előbbi akarok maradni, „fehérek közt egy európai”!

Anna Kuznetsova orosz grafikusművész a háború miatt hagyta el hazáját. Magyar barátja segítségével egy Facebook-csoportban kért ötleteket, hogyan maradhatna legálisan Budapesten. Házassági ajánlatot kapott kettőt is, ámde ezzel nem jár automatikusan tartózkodási engedély, épp múlt heti riportunkban jártunk utána, milyen a bevándorlás-családegyesítés kafkai magyar valósága. Páran megvennék zseniális képeit, és többen tanácsolták, hogy jelentkezzen itt művészeti felsőoktatásba, de a következő szemeszterre a jelentkezési határidő már lejárt, és míg az ukrán menekülteket soron kívül felveszik, ő nem kapja meg ezt a méltányosságot. Vele együtt a becslések szerint ötmillió orosz – és tizenkétmillió ukrán – hagyta el hazáját a háború kitörése óta (lásd még a Politico Utolsó vonat Helsinkibe című szívszorító riportját). Közben Anna ingyen elvihető házikógrafikákat tesz ki a budapesti közterekre, emlékeztetve mindenkit arra, hogy milliók veszítették el az otthonukat a háború miatt, de kis festményei megmelengethetik valakinek a szívét és reményt adhatnak, hogy az új otthonukban majd rendbe jön az életük.