Egységben az erő

E hasábokon írtam már a katonai szolgálattal kapcsolatos rémséges emlékeimről, ezúttal azonban egy ott szerzett, nagyon is tanulságos tapasztalatomra emlékeznék, hátha másoknak is hasznára válik.

Századunk egyik szakaszában volt egy-két fenegyerek, akik minden lehetőséget megragadtak a tisztek bosszantására: visszabeszéltek, nem teljesítették a parancsokat, kilógtak a sorból (a szó valós és átvitt értelmében egyaránt). Ezek a megmozdulásaik azonban mindig öncélú és egyéni akciók voltak, amiket ily módon könnyű volt megtorolni: az adott „honvéd elvtárs” nem kapott kimenőt, szabadságot, rosszabb esetben mehetett pár napra a fogdába. A tisztek hergelésének következményeit ráadásul sok esetben az egész szakaszuk vagy századunk szenvedte meg.

Nálunk ezzel szemben nem voltak szélsőséges megnyilvánulások, hanem – bár természetesen a huszonöt srác között voltak feszültségek – kifelé egységesen léptünk fel, és így sokkal eredményesebben sikerült borsot törni a szakasz- vagy századparancsnok orra alá. Csak egyetlen példa a sok tucatnyi közül.

Szakaszparancsnokunk egy fiatal, törtető, nagyon ambiciózus főhadnagy volt, aki minden pillanatban meg akart felelni a feletteseinek és a szabályzatoknak: életeleme volt a „katonásdi”. Kiképzésünk vége felé került sor egy nagy századgyakorlatra, amit a tervek szerint az ezred vezetői is megtekintettek. Amit e gyakorlat során tennünk kellett, azt már százszor végrehajtottuk, így amikor a főhadnagy főpróbát akart tartani, akkor mi szép kényelmesen, kocogósan hajtottuk végre a feladatot. Ő viszont úgy gondolta, hogy teljes gőzzel és véres komolysággal kellene futnunk, rajoszlopokba, majd széles arcvonalba fejlődnünk: kiadta a parancsot. Mi viszont kocogtunk tovább. Elkezdett ordítozni, mi csak battyogtunk. Kiemelte a rajok élén haladó embereket, de a másodikok éppen úgy totyogtak, mint annak előtte. Díszkatonánk végülis belátta, hogy nem tud úrrá lenni a helyzeten: ha zendülést jelent, az a saját karrierjének sem használ, ha viszont nincs zendülés, akkor egyéni felelősöket kellene találnia, amire nem volt esély.

A tanulságot bárki levonhatja: az összefogásban és az egységes fellépésben óriási erő rejlik.

Hogy ez miért jutott éppen most eszembe? Mert úgy gondolom, hogy a jelenlegi politikai helyzetben (az ún. ellenzéki pártok nullától alig különböző teljesítményét látva) csak a társadalmi összefogásban reménykedhetnek mindazok, akik nem akarják birkamód tűrni a kormányzó hatalom egyre cinikusabb és arrogánsabb magatartását.

Ahogy Orbánék mindent erőből akarnak megoldani, úgy csak az erőből értenek. Végeláthatatlan tömeg tüntetett az internetadó ellen, összejött a népszavazáshoz kellő mennyiségű aláírás a vasárnapi boltzár vagy az olimpia ügyében? Gyors hátraarcok következtek.

Konklúzió: a hatalomgyakorlással elégedetlenek mutassanak erőt, azaz ne hagyják magukra az egyes demonstráló csoportokat, mert külön-külön gyengék. Ha a kata eltörlése vagy a fakivágás miatti tüntetéshez csatlakozik a csóró és megalázott pedagógus, a szabad médiát kívánó értelmiségi, a kizsigerelt ápolónő, szociális munkás, a becsapott vasutas, a nélkülöző nyugdíjas, ha a sztrájkoló tanárokhoz csatlakoznak a buszvezetők meg a postások, és persze, ha mindez kölcsönös, akkor a hatalom kénytelen az „oszd meg és uralkodj” helyett tárgyalni, kompromisszumot keresni, megállapodni. (Mellesleg: az ilyen folyamatok akár néhány, valóban a nép, a nemzet érdekeit képviselő vezetőt is kitermelhetnek.)

Ha elég nagy és széleskörű a szolidaritás, még azt is elviseli, hogy mindig lesznek, akik a közös helyett egyéni érdekeiket tartják fontosabbnak, netán megfélemlíthetők vagy megvásárolhatók.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.